Törökországban az elmúlt tízegynéhány évben az 1989-es 63 százalékos éves átlagos infláció volt a legalacsonyabb, a legmagasabbat - 106 százalékot - pedig 1994-ben regisztrálták.
A lakosság és a bankrendszer megtanult együtt élni a hektikus, de mindig magas inflációval, és ez a pénzvilág prudenciális problémáival elegyedve előrevetítette a válságot - véli Bognár Gábor, a Dresdner Kleinwort Wasserstein elemzője. A magas és változékony infláció oda vezetett, hogy a török betétes semmilyen módon nem akarta lekötni a pénzét, és csak rendkívül magas - 20 százalék fölötti - reálkamatra tette be a bankba. Ilyen körülmények között persze a bankok sem akarták elkötelezni magukat, még 12 hónapos fix hozamú állampapírok vásárlásának formájában sem. Törökország a forrásoldalon overnight országgá vált, a magas finanszírozási igényű költségvetés adósságának lejárati szerkezete egyre rosszabbá vált. A magas reálkamat ugyanakkor arra ösztönözte a török pénzintézeteket, hogy dollárhiteleket fölvéve finanszírozzák befektetéseiket. Bognár szerint a válság kirobbanását megelőzően a kereskedelmi bankok nyitott devizapozícióinak értéke megközelíthette a GDP 10 százalékát és nagyobb volt a bankszektor teljes saját tőkéjénél. A magas kitettséget lehetővé tette, hogy az országban léteztek ugyan prudenciális szabályok, de ezek betartását 2000-ig senki sem felügyelte. Törökország 1999 végén kötött egy hároméves megállapodást az IMF-fel, ennek része volt a hatékony bankfelügyelet felállítása, ami meg is történt, de akkor már késő volt.
A novemberi likviditási válság idején az IMF és a török kormány felülvizsgálta a szerződést, s e felülvizsgálattól a piac egy 2001-re vonatkozó reális finanszírozási tervet várt. A közzétett elképzelések azonban túlságosan optimisták voltak, nem tükrözték az állami finanszírozási igény szükséges csökkentését, és túlságosan nagy szerepet szántak a belső forrásoknak.
Továbbra is szerepelt a források között az a 6-7 milliárd dollár, amit a kormány privatizációs bevételekből akart előteremteni, amelynek zömét a török telefontársaság 33 százalékának értékesítése adta volna. Csakhogy a távközlési vállalatokra a nemzetközi piacokon nehéz idők járnak, és a sikeres értékesítést néhány jogi probléma is akadályozta. A bonyolult török szabályozás nem tette lehetővé, hogy az új tulajdonos teljes egészében gyakorolja a menedzsmentjogokat, ennek hiányában pedig aligha akadna vevő, aki kisebbségi tulajdonosként beszáll egy állami vállalatba. Hasonló volt a helyzet a másik nagy falatnál, az egyébként veszteséges állami légitársaságnál, ahol az állam a privatizáció után is bele akart szólni az útvonalak megválasztásába. A privatizációs bevételek harmadik nagy csoportját az áramszolgáltatók adták volna, itt viszont nemrégiben olyan korrupciós botrány tört ki, amely magával sodorta nemcsak a jelenlegi, hanem több régebbi energiaügyi minisztert is. A betervezett források tehát egyszerűen nem álltak rendelkezésre.
A kártyavárat végül mégis a politika döntötte össze. A török alkotmánybíróság lesöpörte az asztalról azt a kormányjavaslatot, amely megnehezítette volna az egyébként ellenzéki Erény Párt betiltását. Az Erény Párttal szemben az ügyészség azért kezdeményezett alkotmánybírósági eljárást, mert felmerült a gyanú, hogy iszlámista, ami a világ számos országában nem volna baj, de Törökországban az alkotmány tiltja a vallási alapú politizálást. Az Erény Párt esetleges betiltása pedig azt jelentette volna, hogy az így megüresedett parlamenti helyekre időközi választásokat kellett volna kiírni, ami nyilván megakadályozta volna, hogy a kormány az IMF-megállapodásban rögzített feladatok végrehajtására koncentráljon. Ebben a környezetben került végül február 19-én röppályára az alkotmány a köztársasági elnök és a miniszterelnök között, a következmények ismertek. A lebegtetett nemzeti valuta eddig 25 százalékkal értékelődött le, a nyitott devizapozíciókat fölhalmozó bankok elvesztették saját tőkéjük jelentős részét, az ország a kiutat keresi.
Ilyenből Bognár szerint kettő is adódik. Az egyik a belső államadósság elinflálása, a másik a bankok eszköz- és forrásszerkezetének restrukturálása. Az első változat az állam szempontjából egyszerűnek tűnik, de Bognár szerint a vállalkozások és a lakosság rendkívüli módon megszenvedné az ehhez szükséges, legalább néhány száz százalékos pénzromlást. A másik út jogilag, technikailag és politikailag rázósabb, lényege, hogy a bankok eszközeinek nagy részét kitevő líradenominált papírok lejáratát meg kell hosszabbítani (és egy részüket dollárindexálttá tenni). Egyidejűleg a forrásoldalon is érdemes meghosszabbítani a lejárati szerkezetet. Ehhez a betétek egy részének befagyasztásán keresztül vezethet az út, ami nyilván nem nyerné el a lakosság tetszését, de alapvetően növelné az államháztartás finanszírozhatóságának esélyeit. Ez utóbbi megoldás előnye az lehetne, hogy elnyerhetné az IMF támogatását is, ami önmagában nem oldaná meg Törökország problémáit, de kétségtelenül hozzájárulna ahhoz, hogy külső tőkepiaci forrásokat is sikerrel vonjanak be a finanszírozásba - véli Bognár.
M. D.
