Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Bár a múlt havi, 10,4 százalékos év/év infláció 0,1 százalékponttal magasabb volt, mint az elemzők átlagos várakozása, az adatot mégis megnyugvással fogadta a piac. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a kereskedői várakozások (vagy inkább félelmek) a nyilvánosságra hozatalt megelőző napon már 10,5 százalék felett jártak, s ennek megfelelően a hozamok is lokális maximumokat értek el. Az ötéves kötvény esetében ez 10,8, a tízévesnél pedig 9,33 százalékot jelentett, amelyek a hét végére mintegy 0,4 százalékponttal visszaestek.
Már az inflációs adat megjelenését követően csökkent az eladói nyomás a piacon, viszont az alig több mint egy óra múlva megjelent hitelkockázati felminősítés hatására ez vételi érdeklődésbe csapott át. A Moody’s Magyarországot most először mind Cseh-, mind Lengyelország elé sorolta a gazdasági felkészültség terén (a szintén megemelt minősítésű Szlovénia után a másodikok vagyunk Kelet-Közép-Európában), ami egyértelművé tette, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás során helyünk az első csoportban biztosítva van.
Ez persze eléggé összecseng az EU és az OECD elmúlt hetekben nyilvánosságra került kedvező véleményeivel is, így végső soron meglepetést nem okozott. Sokkal fontosabb a pszichológiai hatása, hiszen egy újabb, a befektetők szempontjából mértékadó forrás szerint is jó úton haladnak a dolgok.
A hírek nyomán az elsősorban külföldi vásárlások a hozamgörbe leghosszabb és legrövidebb végén összpontosultak. Ez két, már korábban is ismert befektetői stratégiának köszönhető. A rövid futamidejű magyar állampapírok vásárlásával a forint közeljövőben várható felértékelődése esetén lehet extra hozamot elérni, a hosszú papírokba való befektetéssel pedig (a hosszú távon várható felértékelődés mellett) a magyar hozamoknak az EU átlagához való közeledése eredményezhet nyereséget.
A megjelent országtanulmányok rámutattak ugyanis arra, hogy Magyarország legfontosabb gazdasági feladata a közeljövőben az infláció megfelelő ütemű csökkentése lesz, s ennek elérése érdekében előbb-utóbb változtatni kell a jelenleg alkalmazott árfolyamrendszeren. A szűk, 4,5 százalékos forintárfolyam-lebegtetési sávot szélesíteni kell. Ez az euróhoz kötött, nem teljesen indokolt leértékelődés inflációs hatásait csillapíthatná (persze csak akkor, ha a sávszélesítés után a forint felértékelődne a környező fizetőeszközökhöz képest). A jegybank kamatpolitikáját ez hatékonyabbá tenné, a kamatkülönbözet kihasználására rövid távon játszó forró tőkét ugyanis elriasztaná. A Moody’s nem titkoltan ehhez (is) köti a még jobb kockázati kategóriák elérését, az OECD pedig folyamatosan az árfolyamrendszer liberalizálása mellett kampányol.
Nem teljesen irracionális várakozás, hogy az eddig jó tanulóként a felzárkózásban jeleskedő kormányzat előbb vagy utóbb beadja a derekát az árfolyam-liberalizáció tekintetében is (a jegybank korábbi igényének megfelelően). Erre már csak azért is sor kerülhet, mert a forint vásárlóértékének rövid távú emelése és az infláció csökkentése korántsem népszerűtlen feladat. Az már egy másik kérdés, hogy 2001 márciusa előtt még az optimistábbak sem számítanak erre a lépésre.
Fontos információ az ügyben, hogy immár a miniszterelnök is „az infláció elleni újabb eszközök" bevetését ígéri. Ez a hatósági áras termékek megregulázása után már beszűkült mozgásterű kormányzat számára nem sok lehetőséget kínál. Arról nem is szólva, hogy ezen „regulázás" hosszabb távú fenntartása idővel más oldalról negatív következményekkel járhat.
Kishonti László
