Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
– Elnök úr, hogyan csatlakozott a magyar agrárágazat az EU-hoz?
– Régi átok ül rajtunk, amikor azt hisszük: mi, magyarok, olyan ügyesek vagyunk, hogy ha a körforgó ajtón valaki után belépünk, előtte tudunk abból kijönni. Az osztrák agrárkamara Európában is nagy tekintélyű elnöke elmondta, ők is elkövettek egy nagy hibát: későn kezdték a gazdálkodók felkészítését. Bár öt évvel a csatlakozásuk előtt fogtak hozzá, ez az idő is kevés volt, pedig minden gazdálkodóval végigtárgyalták a lehetőségeit. Nálunk sűrűn elhangzott a csatlakozás előtt az az egyébként helytálló félmondat, miszerint egy 440-450 milliós piac részesei leszünk és ezzel korlátlan lehetőség nyílik a gazdálkodók előtt, hiszen a tíz csatlakozó ország közül csak a mi agrár-külkereskedelmi szaldónk volt pozitív. Ám elfelejtettük elmondani a mondat másik felét, hogy van néhány millió ember „odaát” is, akinek a termékei előtt megnyílik a mi kis tízmilliós piacunk is és velük kell versenyképesnek lennünk.
– Mit eredményezett ez?
– Elsődlegesen ezt a konfliktust éljük meg most az uniós csatlakozás kapcsán. A remények voltak a nagyobbak és nagyon szűk kör gondolkodik úgy, hogy talán „újra kellene gombolni a kabátot”, azaz újrarendezni a gondolatokat. Sajnos Brüsszel hallatlan bürokráciáját a hagyományos magyar bürokráciával sokszor még fel is erősítettük.
Nem a magyar agrárium feltételeit próbáltuk meg megragadni, hanem a korábbi tagországok egészen más földrajzi, ökológiai, történelmi környezetére felépített agráriumának feltételeihez igyekeztünk alkalmazkodni. Pedig itt, a Kárpát-medencében a velünk együtt vagy utánunk csatlakozó szomszédainkkal együtt megvizsgálhattuk volna az ökológiai, természetföldrajzi értékeinket, nemzeti adottságainkat, végiggondolva, miként tudnánk azokat az EU egész közösségének javára fordítani. Hogyan járulhatnánk hozzá az unió évtizedek óta nagyon nagy tőkékkel is a világpiachoz képest csak valamilyen szinten versenyképes agráriumához. Ennek éppen a fordítottja történt, most ebből adódik a legnagyobb gondunk.
– Mik lehetnek az említett erősségeink?
– Például a természeti értékeink: a föld, a víz, a termálvíz, a vidéken élők nagy aránya. Vidéken a szegénység oka, hogy nincs kellő munkalehetőség, miközben ott van a termőföld, a munkaerő, az öntözési adottság és lábunk alatt a megújuló energia. És nem erre az értékre alapozódik az ország gazdaságpolitikája és ezen belül az agrárpolitika, hanem valami egészen másról beszélnek! Pedig erre lehetne építeni a vidék és agrárium megélhetését, jövedelemviszonyait. Mostanra a mezőgazdaságban a tizenöt éve foglalkoztatottak kétharmada kikerült a termelésből és ezeknek az embereknek legalább a fele azóta sem talál munkát. Ennyi idő alatt már felnőttek azok a gyerekek is, akik sajnos egész életükben nem látták apjukat, anyjukat rendszeresen munkába menni. Alkalmi munkát vállalni, napszámba vagy munkanélküli-segélyért elmenni igen. Ilyen család pedig nem egy van Magyarországon, hanem sok ezer. Azt hiszem, hogy a vidékért, az agráriumért felelősen arról kellene gondolkodni, hogy ezt a szegénységet hogyan lehetne megszüntetni. Nem halat kell osztani, hanem végre halászni kellene megtanítani az embereket ott, ahol erre lehetőség van.
– Hogyan segíthetnek ebben az említett természeti értékeink?
– Az a plusz „termőföldbőség”, amivel egy főre vetítve rendelkezünk, uniós alsó földárakon számolva 2000 milliárd forint értékű többlet működőtőke. Ezt teljesen figyelmen kívül hagyjuk a gazdaságpolitikában, még a második nemzeti vidékfejlesztési tervben is. Pedig a FAO két évtizedes adatai alapján a mezőgazdasági művelésre alkalmas hazai terület – ami az ország területének 65 százaléka, azaz hétszerese a világátlagnak – a világ legjobb 3 százaléknyi termőföldjéhez tartozik. Ezt ki nem használni, illetve nem ezt a tényt tekinteni az agrár- és a gazdaságpolitika bázisának, úgy gondolom, fatális tévedése évtizedek kormányainak. Természetes élővizeink „gondjával” foglalkozunk ahelyett, hogy arról gondolkodnánk, hogyan lehetne az értéküket kihasználni. Az öntözött területek aránya is mélypontra zuhant, az elmúlt tizenöt-húsz évben nagyrészt „feléltük” vagy nem használjuk azokat az öntözőrendszereket, berendezéseket, amelyeket zömmel nemzeti forrásokból építettünk. Az ár- és belvizekkel esetenként nem tudunk mit kezdeni, mert elhanyagoltuk a belvíz-elvezető csatornákat, összeszántottuk a területeket. Magyarország a világ harmadik legnagyobb termálvízkincsével rendelkező országa. Ez az energiabázis ott van a lábunk alatt, elsődlegesen az Alföldön, éppen az ország „legelesettebb” vidékein. Ezt a kincset sem kezeljük a helyén. Számomra felfoghatatlan, hogyan győzhet évek óta az a szemlélet, amely azzal foglalkozik, hogyan lehet megsarcolni az öntözővizet, hogyan lehet egyre több pénzt kérni attól, aki felhasználja. A termálvizet most már négyféle adóval sújtják!
– Mostanában – a bő termés kapcsán – elkezdtek beszélni arról, hogy csökkenteni kellene a gabonatermelést, mert nem lehet évekig tárolókat építeni. Mi erről a véleménye?
– A vidék egyik legnagyobb problémáját a növénytermesztés és az állattenyésztés évszázados arányának felbomlása okozza. Eddig hiába mondtuk, hogy vissza kell állítani a helyes arányt – beleértve a kertészetet is –, és erre kell építeni az agrárstratégiát. Nem így történt. Ma már azt látom, hogy esélyünk sincs arra – bármilyen kormányzat jön és bármilyen döntés születne –, hogy nagyon rövid időn belül újra 10 millió sertés legyen Magyarországon. Azért, mert telített az európai piac alacsonyabb önköltségű és legalább olyan minőségű termékekkel, mint a miénk, a kínálat pedig óriási. Erre a helyzetre biztosan nem az a jó válasz, hogy egymillió hektárt vonjunk ki a termelésből, ne termeljünk rajta gabonát! Ebben a gabonatermő övezetben igenis gabonát kell termelni! Nem kell kísérleti pénzeket adni arra, hogy majd mi otthon újból kitaláljuk, hogyan kell a gabonából meg a biomasszából biodízelt meg bioetanolt előállítani. Ezzel megint hosszú évekre halasztjuk azt a döntést, amelyet már évekkel ezelőtt meg kellett volna hoznunk. A gabona egy részét ugyanis a világon teljesen ismert technológiával már hasznosítják így. Ezt a technológiát kell átvenni és arra ösztönözni a vidéket, hogy erre a célra termeljen. Nem mellesleg, így másfélszer annyi jövedelme származik a termelőnek, mint ha a gabonát élelmezési célra állítja elő. A vidék így lehet az energia-előállítás egyik központja.
– Fentiekkel emlékeztet arra, hogy részese a Glatz Ferenc akadémikus nevével fémjelzett, a vidék felemelkedését tavaly márciusban zászlajára tűző civil „csapatnak”. Azt mondják, társadalmi párbeszédre van szükség. Erről kéne beszélni?
– Erről, meg arról is, hogy a minőség szót újra kell értelmezni. A minőség az élet minőségét is kell hogy jelentse. Olyan környezetet kell teremteni vidéken, ahol az emberek élni, dolgozni tudnak és értelmesen el tudják tölteni a szabadidejüket. Ezek lennének a párbeszéd alapgondolatai. Gondoljuk át végre közös dolgainkat: az agrárium és a vidék fejlesztése, Magyarország jövője érdekében új társadalmi szerződést kell hogy kössünk. Ez egy jövőre vonatkozó egyezség kell hogy legyen, aminek az alapja, kiindulópontja az EU közös agrárpolitikájának a reformja, ami egyre inkább a piac által vezérelt és még inkább fenntartható mezőgazdaságot igényel. Erre kell építeni a magyar agrárpolitikát!
– Agrárstratégia már annyi készült, mint égen a csillag. Az agrárgazdaság fejlesztéséről szóló törvényt pedig a kormányok lábbal tiporják: szüntelenül törvényt sértenek…
– Pedig az utóbbi másfél évtizedben rendszeresen felmerült a hazai agrárfejlesztési stratégia kidolgozásának igénye, ami 1997-ben nemzeti konszenzussal kapott törvényi felhatalmazást. A közelmúltban újra életre hívott nemzeti agrár- és vidékfejlesztési kerekasztal aztán ismételten megfogalmazta egy konszenzussal elfogadott nemzeti agrárstratégia kidolgozásának igényét. Ez annál is inkább szükséges, mert az EU nem rendelkezik saját agrárstratégiával. Az európai agrárstratégia kidolgozásából és hazai megvalósításából persze csak úgy lesz módunk érdemben részt vállalni, ha meggyőzően tudjuk bemutatni azokat a részben már említett komparatív nemzeti értékeinket, amelyekkel az egész uniós közösség piaci pozícióit is erősíthetjük. Magyarországnak az unión belül is érdeke egy olyan, európai mércével is versenyképes agrár-, illetve élelmiszer-gazdaság megőrzése, újjáépítése, amely az ökológiai adottságok kihasználása mellett alkalmas az eltérő vidéki térségek gazdasági, társadalmi adottságainak fenntartására, új termelési eljárások meghonosítására, kifejlesztésére is.
– Fentiek kapcsán milyen szerepe lehet az agrárkamarának?
– A társadalmi szerződésnek része kell hogy legyen a felelősség megosztása a kormányzat és az ágazatok, így az agrárágazat és szervezetei között. A kamara legutóbbi küldöttgyűlése megfogalmazta azokat a feladatokat, amelyekben mint köztestület társadalmi felelősséget vállalhat és kell hogy vállaljon. Ezt kívánja az EU társadalmi berendezkedése és államigazgatási gyakorlata, miszerint a köz- és önkormányzati feladatok egy részét az államigazgatás mellett működő köztestületek végzik, jelentős társadalmi kontroll mellett. Az agrárkamarai intézményrendszer eddig kiaknázatlan lehetőségei rejlenek például a kutatás-fejlesztés, a szakoktatás és a szaktanácsadás terén. A kamarának pedig vállalnia kell az agrárium mellett a vidék köztestületeként való megjelenését is.
– Választások előtt mindig felértékelődik az agrárium…
– De csak ilyenkor. Én másokkal együtt annak idején azért támogattam Medgyessy miniszterelnök-jelölt úr kérését, aki javaslatokat kért, mert azt mondta: nem tudja az agráriumot külön kezelni a vidéktől. A javaslatok nagy lelkesen megszülettek, aztán valahogy megint a perifériára sodródott az agrárium. Ez a kiemelt figyelem persze bármelyik választási időszakra érvényes. Orbán miniszterelnök-jelölt úrral is beszélgettem egy egész délutánon át még a Fidesz győzelme előtt és nagyon sok mindenben meg is állapodtunk. A választások után aztán megdöbbenten hallottam a gazdasági tanács ülésén: nem készültek arra, hogy a mezőgazdaság és a vidék ügye is gazdasági ügy, hiszen „olyan kitűnő miniszterrel, mint Torgyán miniszter úr, mindent el lehet intézni”. Nem szeretnék ezzel semmiféle pártpolitikai élt adni az interjúnak, csak elmondtam, miket éltem át kamarai elnökként az elmúlt tizenegy évben. Azt, hogy mi nem vagyunk kellően fontosak egyik vagy másik kormányzat számára sem.
– Mi az oka annak, hogy két választás között az agrárágazat érdekérvényesítő képessége a politika felé valóban nem túl erős, kivéve a különféle lobbikat?
– Az, hogy nem ismerjük az összefogás biztonságot adó örömét és hihetetlen széthúzást tapasztalok a termelői, feldolgozói körökben, érdekek megosztását, a jelöltlistákat látva pedig látom a betagozódásokat is. Igazodva mindenkori hatalmi alakulatokhoz lehet, hogy ebből jól meg lehetne élni, de én eddig sem ilyen szemlélettel éltem az életem. A legszomorúbb az, hogy nem az értékeink, hanem az érdekeink mentén akarunk gazdaság- és agrárpolitikát művelni. Úgy gondolom, hogy ez tarthatatlan és vannak mások is, akik úgy vélik, hogy ha azon az úton akarunk járni, amelyen az elmúlt tizenöt évben jártunk, az nem az az út, amely ezt az országot a célhoz viszi. Nemzeti értékeinkre épülő gazdaságra és vidékpolitikára van szükség.
– Ez szép zárómondat lenne, de legyünk rendhagyók. Mennyire érett egy ekkora szemléletváltásra a magyar agrárelit?
– Nehéz kérdés, és a válasszal nem szeretnék megbántani senkit, de az, hogy valakinek diplomája van arról, hogy gépészmérnök, kertészmérnök, agrármérnök, állattenyésztő vagy egyéb ágazati szakmérnök, még nem jelenti azt, hogy az agrárértelmiséghez tartozik. Én itt látom a legnagyobb veszteséget. Az elmúlt két évtizedben sok mindent elfelejtettünk, többek között azt is, hogy az agrárértelmiségnek lennének úgynevezett értelmiségi feladatai is, amelyekkel a saját környezetének az életben maradását, a megélhetését, a gyarapodását, a fejlesztését segíti. Ezt a privát érdekek nagyon-nagyon sok helyen felülírták. A tulajdon szentségébe vetett hitet, az egyéni meggazdagodást, a megélhetés elsődlegességét erősítettük a tulajdonosi jogok hangoztatásával, figyelmen kívül hagyva azt, ami a német alkotmányban benne van, hogy a tulajdonosnak kötelmei is vannak. Én úgy gondolom, hogy az agrár- és a vidékfejlesztés ügyében a tulajdonosoknak – kicsinek és nagynak egyaránt – nálunk is kötelezettségeik kellene hogy legyenek annak kapcsán, hogyan építjük fel újra az élhető vidéket.
