A veszteségelhatárolás szabályrendszeréről külön könyvet lehetne írni, annyiszor változott, amióta megjelent a társaságok nyereségadóztatása Magyarországon. A szabály alakítása során jellemző volt például az időbeli korlát, a kezdeti évek veszteségének elkülönítése, és a nagyarányú veszteségekre adóhatósági engedély volt szükséges. Nemrégiben akkor is engedélyre volt szükség, ha a vállalkozás a harmadik veszteséges évét produkálta folyamatosan.
Tavalytól azonban a veszteségek elhatárolása gyakorlatilag semmilyen korlátba nem ütközik, egy vállalkozás korábbi években felhalmozott veszteségeit gyakorlatilag feltétel nélkül felhasználhatja a jövőben, ezzel jövőbeli adóalapját akár nullára is csökkentheti, előzetes engedély nélkül.
A jelenlegi szabályozás nem tiltja azt sem, hogy egy adózó cég alapítása helyett olyan alvó vállalkozást vegyen, amely korábban veszteségeket halmozott fel, és így, gyakorlatilag adómentes környezetben kezdje meg működését. A veszteségek átalakuláskor sem vesznek el, tehát a jogutód is fel tudja használni a veszteséget akár teljesen különböző tevékenységgel szemben.
Ez a hazai gyakorlat azt eredményezte, hogy egyes veszteségekkel rendelkező cégek komoly pénzekért cseréltek gazdát, kialakult az \"elhatárolt veszteségek piaca\". Ennek a piacnak csupán az adózás rendjéről szóló törvény jóhiszemű joggyakorlásra vonatkozó szabálya szabhatna némi határt, azonban e gumiszabály alapján az adóhatóságnak igen nehéz bebizonyítania, hogy az adott tranzakció kizárólag adóelkerülés céljából ment végbe.
A magyar viszonyokra jellemző, hogy folyamatosan csökken a társaságiadó-bevétel aránya a GDP-ben, miközben az egyes vállalkozások felhasználható veszteségállománya becslések szerint ezermilliárdos nagyságrendre tehető. Más országokban jóval több feltételhez kötik a veszteségek elhatárolását, a veszteségek \"átruházása\" pedig a legtöbb esetben nem megengedett.
A Széll Kálmán tervben már korábban megjelentek hírek arról, hogy a veszteségek elhatárolását nálunk is szigorúbb feltételekhez kötnék: csak a pozitív adóalap 50 százalékáig lehetne felhasználni egy adott évben a korábbi veszteséget, továbbá három-öt éven belül lejárna a veszteség, azaz azt nem lehetne az idők végezetéig felhasználni. Érdekes változás lehet továbbá, hogy egy adott veszteséget csak ugyanazon tevékenységből származó nyereséggel lehetne majd szembeállítani. Ezzel egy csapásra megszűnne a veszteséges cégek adásvételével való ügyeskedés is, ami ebben a formában gyakorlatilag példátlan Európában.
A fenti változások, tervek óhatatlanul találgatásokra, kérdésekre késztetik a szakmát. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy a korábban képződött veszteségekre bevezetnek-e, illetve be lehet-e vezetni olyan szabályt, amely korlátozza azok felhasználását. Szintén alapvető, hogy mit takarhat az az elképzelés, hogy csak olyan tevékenység nyereségével lehet a veszteséget szembeállítani, amelyben az keletkezett. Ez takarhatja akár azt is, hogy például a finanszírozási költségeket nem lehet szembeállítani az operatív eredménnyel. Kérdés az is, hogy a pénzintézetek esetében lesz-e lehetőség továbbra is a veszteség elhatárolására, illetve szükséges lesz-e valamilyen engedély az elhatároláshoz.
A kormányzat több tíz milliárd forint többletbevételt vár az intézkedésektől − ez azt jelenti, hogy valóban markáns szigorítás várható. A pontos részletek valószínűleg csak októberre derülnek ki, amikor az éves \"salátatörvény\" lesz majd napirenden. Addig is: akinek korábbról vesztesége keletkezett, kezdjen megbarátkozni a gondolattal, hogy ez az eszköz a jövőben kevesebbet fog érni.
