Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Csak rövid távon vagyunk stabilak
-A hírek szerint a kormány jövőre is megpróbálkozik valamilyen reformszerű adó-átalakítással. Ennek most mennyi a realitása, egyáltalán milyen mozgástér adódhat?
- Kockázat mindig van egy költségvetésben, és ha megnézzük a BKV-t vagy a MÁV-ot, akkor látható, hogy lehetnek még meglepetések. Ma a költségvetésben a legbizonytalanabb az inflációs előrejelzés: egészen alacsony infláció is lehet 2009-ben, s ennek lehet bevételcsökkentő hatása. Nem tartom kizártnak a két százalékos inflációt sem, vagyis a költségvetést folyamatosan figyelni kell.
Az idei év megmutatta, hogy ugyan állítólag nem volt mozgástér, de kiderült, hogy ha az élet kikényszeríti, akkor mégis van. Olyan szintű kiadáscsökkentésekre került sor, amikre senki nem számított, de az érdemi reformlépésekre még nem került sor. Pedig ezektől lehetne további komoly megtakarításokat várni, ezáltal megalapozva egy komolyabb adóreform fedezetét. Az egyik oldalról elindultak a tapogatózások, hogy kezdjünk el megint adóreformot csinálni, de egyúttal elhangoznak olyan nyilatkozatok is, hogy érdemi adócsökkentésre nincs lehetőség.
Mindeközben most a minimális növekedési esélyeket akkor lehet fenntartani, ha ebben a lecsökkent működő tőke áramlású világban nem veszítünk "piaci részesedést", vagy adja isten, még növelni is tudjuk azt. Most, amikor sokkal kevesebb pénzről fognak dönteni a világban, a kockázatosabb, kevésbé jó hírű országokat automatikusan fogják ezekről a listákról lehúzni.
- Ebben a konstellációban mi hol állunk, van még lefelé, vagy inkább fölfelé tartunk?
- Az ország pénzügyi kockázata ma viszonylag jó. Lehet, hogy cinikusnak hangzik, de ha 17 milliárd eurós tartalék és húszmilliárdos EU, IMF és Világbank pénz áll mögöttünk, akkor az elkövetkező egy-másfél évben rövid lejáratú pénzügyi kockázataink kezelhetők és elfogadhatók. De ami igazából Magyarországon növekedést hozhat, a hosszú távú reálbefektetés. Ilyen beruházásoknál öt-nyolc-tíz évre tekintenek előre, az IMF hitel ebben a tekintetben nem jelent megoldást. Az IMF rövid távú megoldása abban is megnyilvánul, hogy a megállapodás nem tartalmazott szerkezeti átalakításokat.
- A régióban mennyiben változik majd meg a befektetési hajlandóság? Ki számíthat akár nyertesnek is a mostani helyzetben?
- Kérdéses, hogy bárki kijöhet-e nyertesként ebből a helyzetből. Abban biztos vagyok, hogy a két állam, amely csatlakozott az eurozónához, Szlovénia és Szlovákia jól kell kijöjjön. Csehország, amelynek viszonylag stabil az eladósodottsága és közel van a német piacokhoz relatíve jól járhat, illetve Románia és Bulgária is az alacsony munkaerőköltségeknek köszönhetően.
A Balti országokban nagyon komoly gondok lehetnek: Lettországot például 7,5 milliárd euró hitellel segítették meg. Az egy kétmilliós ország, ehhez képest a mi húszmilliárdunk nem is tűnik olyan soknak. Az IMF egyébként ma csak tüzet olt, és egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy melyik országban milyen strukturális problémák vannak, a lett hitel épp ezt tükrözi számomra. Ez nem biztos, hogy a legjobb megoldás.
- Mi lenne a megfelelő magatartás a tűzoltás mellett?
- Amikor tüzet kell oltani, persze a vízhordás a lényeg és nem az, hogy mi lesz a ház szerkezetével. De emellett talán valamilyen kétlépcsős megállapodást kellett volna kötni. Egy éves időtartamra az a pénz jöhetne, amivel a tűzoltás megoldható, de ez idő alatt össze kell rakni egy olyan programot, ami középtávon és hosszabb távon is működőképes.
Állítólag a magyar megállapodás egyetlen éjszaka alatt készült, ennyi idő alatt nagy csodákat nem lehet tenni, megint csak rövid távra oldottuk meg a problémákat. Ez a hajó Magyarország számára elment, valószínűleg Lettország esetében is, de egy kétlépcsős rendszer "jobban" szolgálta volna az adott ország és a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit is.
Mindenki a kivárásra játszik
- Mennyiben tapasztalható a régióban és az országban mozgás, terveznek-e a cégek kiszállást - az autóipar mellett - vagy épp ellenkezőleg, épp most próbálnak cégeket felvásárolni?
- Az ingatlanszektor teljesen leállt és a hozzá kötött építőipar is jelentős veszteségeket számolhat el. Azt is lehet tudni, hogy akik most "készpénzben" ülnek, azok várnak. Ma még senki sem gondolja, hogy a piac legalján vagyunk. Lehet, hogy ott vagyunk már, de még nem alakult ki a vélekedés, hogy innen már csak felfelé van. Ennek az egész válságnak jól láthatóan az egyik legérdekesebb mozzanata, hogy a bizalom mennyire fontos az üzleti szférában. A jegybankok pumpálják a pénzt a gazdaságba, illetve a pénzügyi rendszerbe, de amíg a bankok nem nyerik vissza a bizalmukat az ügyfelekben és a gazdaságban, addig ezt a pénzt nem fogják kihelyezni.
Akármilyen likviditásbővítő eszközöket ki lehet találni - és szemmel láthatóan minden szabály és tabu, amelyet korábban felállítottak, mind ledőlt mostanában -, de ha bankok nem akarnak hitelezni, akkor akármennyi pénzt hozzájuk vághatunk. Visszaadják a jegybanknak betétre, vagy állampapírt vásárolnak belőle.
- A bankok esetében kialakult bizalmatlanság jelenti a legnagyobb problémát, vagy a bankoktól függetlenül a piacon is érezhető a bizalom megrendülése?
- Nyilván a piacon is. Mindenki árgus szemekkel nézi az ügyfeleit, vajon mennyire tekinthető stabilnak. A Lehman Brothers összedőlése azért volt tragikus a pénzügyi piac számára, mert voltak alapkövek, amelyekben mindenki bízott, akikkel mindenki mert üzletelni. Ha azt mondjuk, hogy a vízhálózaton belül bármelyik csapból ihatunk, akkor működik a rendszer. De elég, ha csak egy ponton kerül rossz víz a rendszerbe, akkor pszichológiai értelemben az egész hálózat "megfertőződött". Senki sem tudja, hogy mennyi szennyezés van a vízben, de ez már nem is számít, amíg a bizalom vissza nem tér.
Látszik, hogy még nincs vége. Oroszországban, Ukrajnában, például továbbra is kérdéses, hogy hogyan fogja az árfolyam átvészelni a következő hónapokat (azóta a rubelt le is értékelték, szerk.), és azokban az országokban, ahol a devizakitettség aránya túl magas, nem tudni, ez eredményez-e komolyabb pénzügyi válságot vagy sem. És mi ezen a listán sajnos rajta vagyunk - elég előkelő helyen.
- Ebben az összefüggésben a magyar intézkedések mennyire tekinthetők megfelelőnek?
- Természetesen hihetetlen károkat okozott volna, ha hagyják összedőlni a magyar pénzügyi rendszert. Az IMF megállapodással és azzal, hogy az árfolyam, ha valamivel gyengébb szinten is, de a korábban megszokott zónában ingadozik, azt üzeni mindenkinek, aki devizában adósodott el, hogy ezek a hitelek finanszírozhatók. Amikor 2003-ban megszigorítottuk a lakáshitelezés rendszerét, a bankok az akkori viszonyok között azt gondolták, hogy nem tudnak forintban olyan jól hitelezni, és átálltak a devizára. Ennek az lett a következménye, hogy a vállalkozói szféra mellett a lakosság is devizában adósodott el. Ezt a folyamatot tétlenül nézte a jegybank, a felügyelet és a kormány is.
Az sem biztos egyébként, hogy a mai liberalizált rendszerekben a jelenlegi felügyeleti eszközökkel lehetett volna ezt kezelni. Látható volt, hogy ha az árfolyam beszakad, és drámai szintre gyengül a forint, akkor ezen hitelfelvevők jelentős részénél megkérdőjeleződik a hitelképesség, sokan bedőlnek. Ebből a szempontból elkerülhetetlen volt az IMF segítség. Ezen túlmenően viszont nem látom, hogy mitől változna meg a kialakult folyamat. Egyetlen kiigazító mechanizmus kezdett el működni: a bankoknál forrásszűke van, nem tudnak annyit hitelezni. De továbbra sem hallom, hogy bárkiben felmerülne az, hogy forintban kezdjen eladósodni.
Arra lehet számítani, hogy ez a folyamat folytatódni fog. Márpedig most, hogy a vihar legnagyobb szelei elvonultak, ezen kéne most változtatni a jegybanknak és a kormánynak. A jegybanknak egyébként jelentős mozgástere van: az államháztartási hiány három százalék alatt lesz, az inflációs kilátások évek óta nem voltak ilyen alacsonyak, egy épeszű kamatszintet viszonylag gyorsan el lehetne érni.
- A gazdaságot mennyire védheti meg a kormány menőcsomagja?
- Az látható, hogy a legtöbb kormány - különösen amelyek megengedhetik magunknak - megmentő csomagot készít. Az egyetlen kivétel Németország, a többi állam akár a maastrichti kritériumokat is sutba dobja. De mi kis nyitott gazdaság vagyunk. Nálunk rendkívül kicsi a kormány mozgástere a költségvetési lazításra, épp ezért a bankrendszeren keresztül is csak csekély mértékben tud többletösztönzőt adni. Abban a bizalmi problémában, amely a bankokat jellemzi, a kormány annyit tud segíteni, hogy a hitelbiztosítási rendszerekkel, az MFB-vel jobban mögé áll olyan ügyeknek, amelyek egyébként hitelképesek.
Ha az állam tud olyan eszközökkel segíteni, hogy a bizalom, a kockázattűrő képesség az épeszű szint közelébe kerüljön, mindenképpen hasznos, de nem tud négy-öt százalék GDP arányos forrást most a gazdaságba pumpálni, mert nincs miből. Sokat lehet várni az EU források átcsoportosítása és a hozzáférés feltételeinek javításától, sőt már az segít, ha a túl sok bürokráciát lecsökkenti a kormány.
Alkotmánybíróság és adóelkerülés
- Az Alkotmánybíróság a napokban megsemmisítette a luxusadóról szóló törvényt. Annak ellenére, hogy költségvetési hatása nincs, káros ez a döntés?
- Ez az adó legalább két sebből komolyan vérzett. Egyrészt nem kellett volna luxusadónak nevezni, lehetett volna az ingatlanadó felé tett első lépés. Másrészt rosszul is lett megcsinálva: pár százmilliót hozott az államháztartás szintjén, a ráfordított adminisztrációt sem térítve meg. De persze az AB nem ezért semmisítette meg. A határozat főbb érveire lehet jó válaszokat adni, egyet kivéve. Az AB az értékelés központi számított módszerét szerintem végérvényesen kidobta a hajóból, és ezt elképesztően károsnak tartom.
Vannak olyan elemei a döntésnek, amelyek szerint a határozatokat nem lehet megtámadni, nincsenek jogorvoslati lehetőségek. Ezen valószínűleg lehet segíteni. De egy normális értékalapú ingatlanadót csinálni úgy, hogy mindenkinek az ingatlanát külön-külön felmérem, értékelem és utólag kiszabok rá egy adót, nem életszerű. Az alkotmány tartalmazza, hogy mindenki a vagyoni és jövedelmi viszonyainak megfelelően köteles hozzájárulni a közterhek viseléséhez. Magyarországon a vagyon jelentős része az ingatlan.
Az adózásnak számtalan olyan esete van, amikor óhatatlanul becsléssel kell élnie akár az adóhivatalnak, akár az adózónak. Ha egy bank például céltartalékot képez, azt kell megbecsülnie, hogy az adott hitelfelvevőn mennyit tud majd behajtani. Az AB tökéletesen félreértette ezt a rendszert és lehetőséget: ha az alkotmányban explicit meg van fogalmazva, hogy a vagyoni viszonyoknak megfelelően kell hozzájárulni a közterhekhez, szinte majdnem lehetetlenné tette ennek az előírásnak a teljesülését. Mert más típusú vagyonadót kivetni elég vicces lenne.
- A vagyonosodási vizsgálatoknál az AB helyénvalónak tartotta a becslés intézményét.
- Igen. Mindenképp nehezen érthető ez mostani döntés. Az sem tett persze jót az ügynek, amit a sajtóban lehetett olvasni, hogy adott önkormányzatoknál egyetlen képviselő utcája sem került be a legmagasabb övezetbe. Aztán ez vagy igaz volt vagy nem, de a közvélemény szerintem ma erről teljes mértékben meg van győződve. Valóban voltak a szubjektivitásnak túl nagy teret engedő lehetőségek, lehet, hogy automatizáltabbnak kellett volna lennie az adókivetésnek.
Eleve tévútnak tartom, hogy az önkormányzat vesse ki és szabályozza az adót. A nagy adókat, ide értve az ingatlan és az iparűzési adót is, központilag kellene szabályozni, kivetni és beszedni. Ezekből kellene szabályozott módon bevételt biztosítani az önkormányzatoknak, hozzátéve, hogy legyen kontrolljuk és lehetőségük az ellenőrzésre. Lehet, hogy az AB döntés arra jó lesz, hogy egy teljesen más úton el lehet kezdeni gondolkodni. Én három különböző kormányban próbáltam nekifutni az ingatlanadónak, és a végén mindig a politikai és személyes érdekek fúrták meg az ügyet.
Ennyi politikai kudarc és még egy alkotmánybírósági döntés után kell majd ahhoz kurázsi, hogy a kormány nekiálljon még egyszer az ingatlanadónak. Bármilyen számításon, becslésen alapuló adó óhatatlanul az AB előtt fog kikötni és a mostani ítéletből kiindulva semmi garancia nincs arra, hogy a létező legjobb szándék mellett a legnagyobb politikai konszenzus mellett is átmegy valami az Alkotmánybíróságon.
- Az utóbbi időben nem érezhető, hogy az AB mintha adóügyekben egy kicsit túlterjeszkedne?
- Amikor arról beszélünk, hogy mit lehetne az adóelkerülő vállalkozókkal kezdeni, ennek a legfőbb eleme, hogy azokat az adóelkerülést segítő elemeket kellene irtani, amelyek miatt a becsületes adózók joggal érzik baleknak magukat. Az elmúlt 15 évben egy sor olyan eset volt, amikor a kormány próbálkozott, az AB pedig az mondta, hogy nem. Ez volt a házipénztárral, a készpénzhasználattal, a minimumadóval kapcsolatban. Persze mindegyik ezer sebből vérzett, de ezek a kérdések sosem fekete-fehérek. Lehet mondani, hogy a készpénzhasználat korlátozása alkotmányellenes, de amikor Magyarországon ilyen mértéket ér el az adóelkerülés, és ez jelentős részben annak köszönhető, hogy tízmilliókat lehet készpénzben könnyedén mozgatni, akkor ezt meg kellene valahogyan akadályozni.
Az AB logikája alapján, ha akár egyetlen adózó méltánytalan helyzetbe kerülhet, akkor ez már elegendő ok egy intézkedés megsemmisítésére. Ebben az "alkotmányos" környezetben szinte az egyetlen megoldás, ha minden egyes vállalkozás és magánszemély mellé állítunk egy adóellenőrt. Más módon nem lehet eleget tenni azoknak az alkotmányos feltételeknek, hogy soha senkinek semmilyen joga lehetősége ne sérüljön.
- Mennyire lehet biztonságban a készpénzhasználat visszaszorítását célzó jogszabály?
- A korábbi döntések és a mostani határozat alapján egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy az Alkotmánybíróság fél év múlva nem fogja azt mondani, hogy nem. Mert lehet találni egy olyan embert valahol, akivel szemben ez méltánytalan. Azt érzem, hogy ezek a döntések olyan szemléletet tükröznek, amelyeket ha a tiszta jog oldaláról nézem, valószínűleg teljes mértékben indokoltak. Csak Magyarországon a szűk kisebbség érdeke miatt kell a tömegeknek hátrányt elszenvednie - persze ez a szűk kisebbség a veszteséges vállalkozások vagy a nagy házipénztáras vállalkozások esetében nem feltétlenül egy-két embert jelent. Az AB szemmel láthatóan ebből a szempontból nem mérlegel, és ez Magyarország szempontjából anakronisztikus. És nincs is igazán megoldási javaslat a határozat mögött.
- Az offshore jövedelmek hazahozatala és a láthatatlan jövedelmek láthatóvá tétele, praktikusan a tagi kölcsönök elengedésére sarkalló kedvezményes adózás mennyire lehetnek hatásosak?
- Az adóamnesztia tekintetében szkeptikus vagyok. Magára a hazahozott jövedelemre vonatkozik a kedvezmény, de kíváncsi vagyok rá, hányan gondolják úgy, hogy kijönnek az árnyékból a napra, kiteszik az asztalra a kártyákat: deklarálva, hogy "nekem voltak ilyen jövedelmeim". Mert a törvény biztosítja, hogy ezeket a jövedelmeket nem firtatják, de ez a lépés mindenképp olyan jel az adóhivatal számára, hogy ennél a magánszemélynél, vállalkozásnál biztosan voltak érdekes dolgok. És nem hiszem, hogy kellő a bizalom, hogy az ebből származó későbbi bonyodalmakat esetleg vállalják.
A másik dolog, hogy a mostani liberalizált pénzügyi rendszerben kevés az olyan életszerű szituáció, amely mentén ez valakinek előnyt jelent. Aki ki tudta síbolni az országból a pénzt, aki a vagyont nem a személyes fogyasztására akarja felhasználni Magyarországon, kockázatmentesen tudja bárhol befektetni. Lehetnek persze személyes szituációk, amikor jobb lenne Magyarországon realizálni ezt a vagyont, akár öröklési szempontok diktálhatnak efféle értelmet. Másik oldalról viszont az amnesztiának nagyon rossz az üzente. Ha például valaki nagy összegű munkajövedelmet vitt ki külföldre, és hatvan-hetven százalékot spórolt a TB járulékon, különböző adókon, most pedig tíz százalékkal adózva hazahozza, az kérdéseket vet fel azokban, akik az adókat minden esetben megfizetik.
- A 35 százalékos osztalékadó megszüntetése viszont ezzel épp ellentétes üzenetet hordoz.
- Sokáig tartott, végül sikerült meggyőzni a Pénzügyminisztériumot, hogy, ezzel nem fognak veszíteni bevételt. Ezt egy nagyon pozitív jelnek tekintem, és minél több ilyen lépésre lenne szükség. Emellett van egy sor olyan elem is, amely mellett nem várható el, hogy bizonyos vállalkozások az összes létező adót megfizessék. Ez persze nem hangzik nagyon jól, de itt a sarki cipészről vagy a fodrászról beszélünk. Ha ezek a vállalkozások minden költséget beáraznának és ugyanekkora jövedelmezőség mellett alakítanák ki áraikat, hihetetlen mértékben versenyképtelenné válnának.
Az olyan típusú tabula rasakra, amelyek érdemi adócsökkentést tartalmaznak, és az átmeneti időszakot könnyítik meg, szükség lehet. Ilyen lehet a házipénztárakkal kapcsolatos egyszeri könnyítés, ha tényleg sikerül olyan szintre az adómértéket lehozni, hogy az már mindenkitől megkövetelhető. Ennek lenne egy súlyos mellékhatása, szerintem az infláción nagyon nagyot dobna. A kkv-k jelentős része nem százmilliókat takarított meg az adóelkerüléssel, hanem az életben maradás miatt tett így.
- Akár a tagi kölcsönök utáni tíz százalékot, akár képviselők nevetséges 15 százalékos adóját nem lehetett volna a már létező rendszerbe beépíteni, ahelyett, hogy egy újabb adókulcsot vezettek be?
- Egyszerűbb nem lett a rendszer az biztos. A képviselők elég súlyos hibát követtek el saját maguk ellen, mert amíg ragaszkodtak ahhoz, hogy ez költségtérítés, addig ki lehetett állni és azt mondani, ez után emiatt nem fizetünk adót. Persze óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miféle költségtérítés az, amiről valakinek kell számlát hoznia, valakinek meg nem kell. De azzal, hogy ezt a 15 százalékos adót kegyesen kivetették saját magukra, tulajdonképpen teljes mértékben kilőtték azt az érvet, hogy ez egy költségtérítés. Elfűrészelték maguk alatt a fát, mert ezt követően meg lehet kérdezni, hogy ez a jövedelem miért 15 százalékkal adózik. Egyébként kíváncsi volnék egy alkotmánybírósági próbára: bármely magyar állampolgár az AB elé vihetné ezt a törvényt, mondván egy költségtérítést akar megadóztatni a parlament. Ez van annyira alkotmányellenes, mint a többi említett ügy, hiszen a költségtérítést elvileg nem lehet megadóztatni. De ez tipikus magyar forma, nem annak hívunk valamit, ami.
Ennek a jogszabálynak egyébként igen rossz üzenete van, mert a saját hitelességét megkérdőjelezi a parlament, azzal, hogy egy ilyen rendszert működtet és képtelen bevallani: ez jövedelem, és úgy is kellene utána adózni, mint más állampolgárnak. Mielőtt pedig a demagógia hibájába esnék, szeretném rögzíteni: nekem nem a képviselők nettó jövedelme fáj. Szerintem a tisztességes megoldás az lenne, hogy akár keressenek jóval több pénzt, ebből fizessék meg rendesen az adókat, és a végén pont ugyanazt a nettót kapnák mint most.
