Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A választási kampány felfokozott hangulatában a választók többségét valószínűleg nem nagyon érdeklik az adózási kérdések. Többségüket kevésbé érinti közvetlenül az adópolitika alakulása és annak hosszú távú gazdasági hatása. A régiónk több országában az elmúlt időszakban népszerűvé vált egykulcsos adózási rendről azonban bizonyára sokan hallottak, bár azt kevesen tudják, mennyire sikeres ez az „egykulcsos-forradalom”.
A jó adó (még ha a szókapcsolat ellentmondásnak is tűnhet) egyik legfőbb ismérve, hogy hatékonyan működtethető, és a bevételhez mérten behajtása nem drága. Fontos továbbá, hogy az adót az adófizető méltányosnak értékelje. Az egykulcsos adózás propagálói azzal érvelnek, hogy a rendszer egyszerűsége folytán az adó behajtása is könnyű. Jól hangzó érv (bár tudjuk, hogy az adózás sosem egyszerű), de mi van a méltányossággal és a többi tényezővel?
Szlovákiából, Romániából, Lettországból és Ukrajnából a visszajelzések összességében pozitívak. Egyikük sem tapasztalta, hogy csökkentek volna az adóbevételei – amitől tartottak, mielőtt bevezették az egykulcsos adózást. Sőt, bevételeik nőttek, bár azt nem tudni, milyen arányban köszönhető ez inkább a helyi gazdaság növekedésének. Ugyanakkor a progresszív adózás hívei – igaz, kisebbségben – ezekben az országokban is ellenezték az áttérést az egykulcsos adózásra a méltányosságra hivatkozva.
Bár a rendszer még mindenütt korai fázisban van, néhány jellemző vonás már megfigyelhető: amint a személyi jövedelemadó kulcsa egy olyan alacsonyabb szintet ér el, ami széles körben elfogadható, többen térnek vissza a szürke/fekete gazdaságból és válnak adófizetővé, így az adóbevétel nem csökken. Lettországban azonban 25 százalék az szja és 15 százalék a társasági adó – ez a különbség a magasabb jövedelműek jelentős részét arra ösztönzi, hogy az arbitrázst kihasználva (azaz jövedelmük után társaságként és nem magánszemélyként adózva) a tényleges adóterhelést 15 százalékra mérsékelje. Ha az ottani szja 20 százalék (vagy még kevesebb) lenne, akkor a költségek és az ügylet összetettsége miatt már nem érné meg ez az adótervezés.
Az említett négy országban, ahol az egykulcsos adózás a legsikeresebbnek bizonyult, létezik egy tb-járulék-plafon is (mind a munkáltatói, mind a munkavállalói járulékra). Ez azt jelenti, hogy a magasabb jövedelműek által fizetett többletadóhoz nem járul nagyobb járulékfizetési kötelezettség. A méltányosabb teher így javítja az adófizetési hajlandóságot.
Az egykulcsos adózás mindazonáltal nem csodaszer, és nem képes orvosolni alapvető bajokat. Például a mindössze 13 százalékos adókulcs Ukrajnában – a politikai stabilitás és a tulajdonosi jogbiztonság erősödése nélkül – önmagában nem képes erősíteni a külföldiek befektetési kedvét.
Magyarországot tekintve az üzleti és befektetési környezet alapjai jók. Meggyőződésem, hogy ha az ország beszállna az egykulcsos adózási versenybe, az csak akkor hozna kézzelfogható hasznot, ha alapvetően újraszabályoznák a munkát terhelő járulékok mértékét, ideális esetben egy ésszerű járulékplafont is meghatározva.
A munkáltatói járulék csökkentése ugyanakkor az egykulcsos rendszer bevezetése nélkül is a következő kabinet egyik fontos teendője kell legyen bárki alakítson is kormányt, ha javítani akarja az adómorált és az ország versenyképességét a költségek terén.
