A művészet ára

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!

A műtárgybefektetéseket szokás a tőzsdei részvényekhez hasonlítani, ám itt nincs osztalék, kamat, ezért fikciós jellegét tekintve sokkal inkább a nemesfémekhez hasonlítható. Egy cash flow-t be lehet árazni a hozamkörnyezet, a növekedések alapján, ez viszont egy festmény esetében sokkal nehezebb.

Tényleg, mennyi is egy magyar festmény ára? Ez az alapkérdés, amelyet érdemes tisztázni, főleg ha tudni akarjuk, alul- vagy felülértékelt-e, amibe befektetni kívánunk. A válasz persze kézenfekvő: annyit ér, amennyit a piac ad érte. Csakhogy itt a nyilvános, árveréseken kialakuló leütési árak mellett létezik a nem nyilvános, privát értékesítési forma is, akár a galériás eladásokat, akár a gyűjtők egymás közti tranzakcióit nézzük.

A hozzáértők kedvenc időtöltése volt egy időben az árverési katalógusokat böngészve megsaccolni, mennyi lesz egy-egy kép leütési ára. Volt néhány év, amikor meglepően pontosan be lehetett lőni, most épp az a baj, hogy kevés kézzelfogható bizonyosságunk van a valódi árszintről.  

A hazai festményárak alakulása

A nyolcvanas évek végéig hellyel-közzel azonos piaci körülményekről beszélhetünk, közel harminc évig nem nagyon volt mozgás. Ezt az időszakot az inflációkövető, lassú áremelkedés jellemezte, persze ilyen időtávlatában már jelentős lehet, ha egy műtárgy ára kétszeresére, háromszorosára emelkedik. A rendszerváltást megelőzően, a nyolcvanas évek második felében azonban elkezdődött egy még mindig kisebb ütemű, de már érzékelhető növekedés. Ez az első félállami, félmagán szereplők megjelenésével is összefügg, de nem ez volt az igazi oka. Megjelent a világútlevél, korátlanul lehetett utazni, és a műtárgyakat ki lehetett vinni − ez alapvetően megváltoztatta a piacot, még akkor is, ha az árszint robbanása tíz év késéssel következett be.  Külföldön persze − és ez sajnos napjainkra sem változott − a mi képeink nem tartoztak az elsőrangú műtárgyak közé, többségében dekorációs célokra vették. Mindegy volt, ki festette: egy szép kép a XIX. század végéről a kandalló fölé, egy hangulatos festmény a XX. század elejéről a nappaliba, egy csendélet az ebédlőbe − az alkotások ebbe a kategóriába tartoztak az ottani vásárlóknak, jó áron. Szó sem volt befektetésről, spekulációról.

Volt ugyan olyan festőnk, többek között Batthyány Gyula, aki jól szerepelt a külföldi árveréseken. Képei − kapcsolatainak, arisztokrata származásának, életmódjának, utazásainak köszönhetően − erősen szóródtak a nemzetközi piacon. Sok nemzetközi kiállításon látható volt, és a témái is kurrensnek számítottak. A felső tízezret, a társasági életet festette, dekoratívan − egyébként ez az a kategória, ami könnyen eladható, örök divatnak számít. A világ e tekintetben nem sokat változott, akinek van pénze képet venni, az ilyesmit mindig szívesen vásárolja. A külföldi és a hazai piac közötti különbséget jellemzi, hogy Batthyány Gyula 1986-os német aukciós leütési ára egy nagyméretű, sérülésmentes, jó színekkel megfestett kvalitásos festmény esetében 10 ezer márka − akkori áron 300−400 ezer forint - is lehetett, míg ugyanez itthon az idő tájt 60 ezer forintot ért. Ennek a két összegnek pedig, amikor a festményt már ki lehetett vinni az országból, közelednie kellett egymáshoz. Szükségszerű, de egyébként nem túl gyors folyamat volt, így lassacskán a 60 ezerből 100−200 ezer forint, esetleg még több lett.

A nyolcvanas évek végén léptek színre az első igazi "maszek" galériák, amelyek már nem ószeresengedély mögé rejtett üzletek voltak. A legismertebbek közülük a Qualitas és a Műgyűjtők Galériája, hozzájuk már állandó vevőként jártak a külföldi kereskedők, elsősorban franciák, belgák, hollandok. Az ő jelenlétük is felgyorsította az árak emelkedését, amit azért − ha grafikonokkal illusztrálnánk − még mindig egy egyenletesen felfelé haladó görbével írhatnánk le. A teljes műtárgypiacot ennek ellenére a kilencvenes évek elején is inkább a kínálati piac jellemezte: még mindig sok képet akartak eladni, ilyen-olyan áron, és kevés volt rá a vevő. Az (ár)robbanás 1997-ben következett be, ami azt jelentette, hogy a "húzófestmények" ára sokszorosára emelkedett, 2005-ig olyan volt a műtárgypiac, mintha folyamatos tűzijátékok robbannának. Minden szezonban berobbant egy-egy életmű, sorra dőltek meg a festők életműrekordjai. Első körben Rippl-Rónai, Aba-Novák, Vaszary árazódott be, őket követték a többiek. Aba-Novák Subiaco festménye 1998-ban kezdő árát megnégyszerezve, 22 millió forinton zárt, de 2001-ben Vaszary János Dinnyés csendélete hét és fél millió forintos kikiáltási áráról indulva 60 millió forintig emelkedett, sőt ugyanebben az évben a Hölgy rózsás kalapban című festménye 2,6 millió forinton kezdett és 20 millió forintig meg sem állt.

Galériák versenye

A korábban soha nem látott árakkal együtt elindult a galériák versenye is. Nem csak számítani lehetett a csillagszórókra, egyenesen elvárás volt a bekövetkezésük, ami egyre nyomasztóbban nehezedett a piacra. Hideg, befektetői aggyal ez minimum óvatosságra kellett, hogy intse a szereplőket, a túlfűtött helyzetek ritkán kedveznek a biztos befektetéseknek.

Nyilvánvalóan megtörtént az árrobbanás, születtek rekordok, manapság már nehéz megmondani, mely festmények és életművek esetében tartható üzembiztosan a kialakult árszint. Kétségkívül korábban alulértékeltek voltak a képek, de ekkora emelkedés sokak szerint nem minden esetben volt indokolt. A többi kelet-európai ország műtárgypiacával összehasonlítva nálunk volt kiugróan a legmagasabb az áremelkedés. Igaz, most éppen itthon is visszarendeződés folyik, mindez a válsággal súlyosbítva. Az árrobbanás idején tudni lehetett, hogy a magyar festmény ugyanúgy túlárazott, ahogy egy részvény. A korrekciót követően talán most kerülhet a helyére az árszint, egészségesebb lehet a piac, ami azt is jelenti, hogy ismét érdemes lesz vásárolni. A helyzet az ingatlanpiachoz hasonló: aki megteheti, őrzi, amije van − azon az áron, amit most lehet érte kapni, senki nem akar eladni −, és van, akinek mégis muszáj eladni. Így ha valakinek van pénze, jó vételeket bonyolíthat le.

Nem fedi az igazságot, miszerint elfogytak a képek − sokkal inkább a hangulattal van gond. Nem kockáztatnak a tulajdonosok, nem akarják beadni árverésre a 30 millióért vásárolt festményt, hogy aztán ne legyen rá egy licit sem. Az óvatosság mellett a hiúsági faktor is működik. Erre a területre mindig is jellemző volt a bennfentesség, a jól értesültség − senki nem szereti bevállalni, ha mellényúlt egy-egy vásárlással. Ezen a piacon a sztorik, városi legendák külön nehezítik az eligazodást, ezeket meg kell tudni szűrni. Probléma, hogy kicsi a magyar piac, a gyűjtők kevesen vannak, nem tudnak eltartani független tanácsadókat. Újdonság nálunk a becsértékes árverezési szisztéma, ez viszont csak akkor segít, ha van bizalom, amikor tudható, hogy a meghatározása mögött nincs semmiféle manipuláció, pontosan van belőve. Az önszabályozás a megbízható működés kulcsa.

Egy nemzet a saját festőit gyűjti, a kérdés nagyon leegyszerűsítve az, hogy az adott ország polgárságának mennyije van a bankban. Amennyije van, annyit tud a műtárgyaira fordítani. Az osztrák nagypolgárság "megcsinálja" a saját festészetének árait, mi is a miénket, a lengyelek, csehek, szlovákok, románok is az övéiket. A gyűjtők a nemzeti kollekciójukat kiegészíthetik nemzetközi kitekintéssel, de a fővonal szinte mindig hazai. Ezenfelül természetesen van nemzetközi piaca az egyetemes művészetnek, az olasz, holland, francia festészetnek, illetve az olyan alkotóknak, mint Schiele, Picasso vagy éppen Van Gogh. Ők azok a "szupersztárok", akiknek a művészetét amerikai milliomosok, japán befektetők, arab olajsejkek, a világ milliárdosai veszik − de ez már a befektetés csúcsa.