Vlagyimir Putyint tavaly az év emberének kiáltották ki, aki a Nyugatnak előbb Szíria, majd Ukrajna ügyében is túljárt az eszén, aki az elmúlt hetekben nagyvonalúan kegyelmet osztogatott − Hodorkovszkijtól kezdve a Pussy Riot tagjain át a Greenpeace-aktivistákig −, és aki jelenleg nagy lendülettel készíti elő a szocsi téli olimpiát, a rezsim és Oroszország kirakatát. Érdekes lesz látni, hogy az olimpiát követően is a csúcson marad-e.
Számos ország van, amely megrendezett ugyan egy világra szóló sporteseményt, utána azonban az "olimpiai hatástól", azaz az eseményt követő recessziótól szenvedett, különösen amikor a számlákat kellett kifizetni. A legutóbbi időkben így járt Görögország és a Dél-afrikai Köztársaság is. Oroszország a becslések szerint már több mint 50 milliárd dollárt költött a téli olimpiára: ez több mint hétszerese a londoni olimpia költségének, de meghaladja a 2008-ban Pekingben bőkezűen elköltött 40 milliárd dollárt is. Görögországgal és társaival ellentétben az orosz költségvetésre az olimpiai kiadások nem gyakorolnak erőteljes hatást, mivel az összeg nagy részét blue chip cégekkel rendelkező oligarchák "dobták össze", akik könnyen lehet, hogy külföldi kölcsönből nyújtották a finanszírozást. Erre utalhat, hogy az elmúlt két évben jelentősen megugrott az orosz külső adósságállomány.
Putyin talán jól teszi, ha nem feledkezik meg a régió egy másik politikusáról, aki egy éve még a reflektorfényben sütkérezett: Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnökről. A múlt év első negyedévében Erdogan még a népszerűségi listák élén állt, a gazdasági növekedés a 2012-es megtorpanás után újra felgyorsult, az irányadó török kötvényhozamok rekordmélységbe − 5 százalék alá − csökkentek, a kormány programjai javították a foglalkoztatást, lendületet vett a lakásépítés, a lakosság életszínvonala javult. Obama elnök rávette Netanjahu izraeli miniszterelnököt, hogy visszakozzon, és kérjen elnézést Törökországtól a gázai segélyflottilla elleni izraeli támadás miatt. Törökország stratégiai jelentősége a Nyugat szemében Szíriával, Iránnal és Irakkal kapcsolatban is nőtt. Egy év telt csak el, és Erdogannak már erőszakos utcai tüntetéseken és egy szinte belső puccsnak tekinthető akción kell úrrá lennie; a rezsim holdudvarából többekkel szemben korrupció és pénzmosás gyanúja merült fel, amelyre a kormány az igazságszolgáltatás és a rendőrség elleni fellépéssel válaszolt. A török piacok nyomás alá kerültek, ami a pénzügyminiszter szerint is magasabb inflációval és a gyorsulás ütemének lassulásával fenyeget. Az elmúlt tíz évben ez az első alkalom, hogy kérdésessé vált Erdogan hegemóniája a török politikai színtéren.
Az események gyakran új irányt vehetnek, a globális vezetők pedig jól teszik, ha erről egyetlen pillanatig sem feledkeznek meg. Figyelemre méltó, hogy Erdogan 2012−2013-ban kezdett arra koncentrálni, hogy mit hagy majd örökül az országnak, és önmaga által is bolondnak nevezett projekteket indított el, amelyeknek a Török Köztársaság kikiáltásának századik évfordulójára, 2023-ra kell elkészülniük, és a miniszterelnök országon hagyott kézjegyét mutatniuk. A kritikusok joggal mondhatják: a grandiózus projektekkel Erdogan elhagyta azt az irányvonalat, amely sok török számára igazán fontos. Meglehet, Putyin ugyanezt kockáztatja, amikor Szocsira koncentrál − és nem az orosz gazdaság mögöttes alapvető gyengeségeire.
Valóban, miközben Putyin, úgy tűnik, sütkérezik a reflektorfényben, odahaza olyan kihívásokkal szembesül, amelyeket figyelembe véve arról, amit majd Szocsiban láthatunk, utólag kiderülhet: csupán egy Patyomkin- vagy Putyin-falu. A gazdaságnak nem sikerül erőteljesebb lendületet vennie, és megragad egy 1-2 százalékos növekedési pályán. Súlyos strukturális problémái közül kiemelkedik a rossz demográfiai helyzet, a "holland betegség" és az, hogy az árupiaci termékek boomjából származó többletbevételből az elmúlt évtized során nem sikerült diverzifikálni a gazdaságot. Ehhez járul az üzleti környezet, amelyet még mindig erős korrupció és túlzott bürokrácia jellemez, a gyenge intézményrendszer és a tulajdonjogok korlátozott védelme. Ezek a problémák nem újak, az elmúlt két posztszovjet évtizedben mindvégig jelen voltak − az időszak legalább felében Putyin és csapata volt hatalmon −, de javulásról nemigen beszélhetünk. Ezek a problémák és kihívások a szocsi olimpia után is megmaradnak.
Meglehet, Oroszországot a klasszikus "árupiaci átok" sújtja: az árupiaci termékek árának emelkedéséből származó bevétel hatására csökkent az eltökéltség a valódi reformokra, a versenyképességét fokozatosan elveszítő gazdaságot pedig a "lassú halál" fenyegeti. A gazdaságnak új kihívást jelent a Fed eszközvásárlási programjának lassítása: a globális likviditási feltételek szigorodásával ugyanis csökken az árupiaci termékek iránti spekulációs érdeklődés − nem kizárt, hogy a kereslet visszaesése miatt az idén az olaj is az arany nyomdokaiba lép. Márpedig Oroszország exportjának és költségvetési bevételeinek is több mint 80 százaléka árupiaci termékekhez kötődik. Ha az árupiacon csökkennek az árak, az komoly sokkhatást gyakorolhat az orosz gazdaságra. Rövid távon ez az orosz eszközökre nagyon rossz időket hozna − hosszabb távon azonban hozzájárulhat ahhoz, hogy a politikai elit végre elszánja magát néhány jelentős reformintézkedésre.
Timothy Ash, a Standard Bank vezető elemzője
Szerző: Csaba Ferenc
