A legtöbben úgy gondolják, hogy a magánbankok elsődlegesen pénzügyi közvetítő szerepet játszanak: összegyűjtik a megtakarításokat és − több-kevesebb haszonnal − hitel formájában kihelyezik a befektetőknek. Ezt azonban más pénzügyi intézmények is megtehetik; a magánbankok különleges helyzete nem ebből adódik. A bankok azért bankok, mert más gazdasági szereplőkkel ellentétben a hitelkihelyezés révén pénzt képesek teremteni; magyarán ahhoz, hogy 100 forint hitelt kihelyezzenek, nem szükséges, hogy összegyűjtsenek 100 forintnyi betétet. A bankok hitelművelettel történő pénzteremtése következtében a pénzállomány és a hitelállomány összefügg egymással. Hüvelykujjszabályként azt mondhatjuk, hogy amennyiben a hitelállomány csökken, úgy a pénzállomány is csökken, és fordítva, amikor a pénzállomány nő, akkor a hitelállomány is nő. A hitelállomány és a pénzállomány ilyen kapcsolata azt sejteti, hogy a modern hitelpénzgazdaságokban a kilengések erősebbek, mint egy olyan gazdaságban, ahol a hitelállomány és a pénzmennyiség független. Ha a hitelállomány valamilyen okból csökken, akkor intuitíve nyilvánvaló, hogy az áruk megvásárlására fordítható pénzállomány is csökken; így az áruk pénzben kifejezett kereslete alacsonyabb lesz ahhoz az esethez képest, amikor a pénzállomány nem csökken. Fordítva, a hitelállomány növekedésének időszakában a pénzmennyiség bővülésének következtében a pénzben kifejezett kereslet is jobban nő. A pénzben kifejezett kereslet változása pedig minden bizonnyal nem kizárólag az árak változásában csapódik le, hanem az eladható mennyiségre is hat.
A hitelpénzrendszer kilengéseinek mérséklésére, konkrétan az 1929−1933-as nagy gazdasági válságra válaszul született a Chicago-terv. A terv szerint a hitelállomány és a pénzállomány szétválasztása révén sokkal kontrollálhatóbbá válnak azok a gazdasági ciklusok, amelyeket a hitelállomány hirtelen változásai okoznak. Megakadályozható továbbá, hogy a kereskedelmi bankok saját maguk teremtsék meg forrásaikat, ilyen privilégiumot ugyanis egyetlen másik gazdasági szereplő sem élvez. Így a bankok valóban pénzközvetítőkké válnának. És minthogy a pénz léte nem tételezné fel a hitel létét, nemcsak az állami szféra, de a magánszféra hitelállománya is jelentősen csökkenne. A konkrét javaslatok alapja a Chicago-tervet támogató közgazdászok azon meggyőződése, hogy a mai modern gazdaságokban a központi bank nem képes a gazdaságban lévő pénzmennyiséget érdemben befolyásolni. Ahhoz, hogy erre képessé váljon, meg kell szüntetni a kereskedelmi bankok pénzteremtési jogát, és meg kell akadályozni a pénzhelyettesítők létrejöttét, utóbbiak ugyanis pénzként funkcionálva megszüntetnék a központi kontrollt a pénzmennyiség felett. A Chicago-tervnek több változata is volt. A vegytiszta verzió fő elemei a következők. (i) Százszázalékos kötelező tartalékráta előírása. Ez végső soron azt jelenti, hogy a banknak az elhelyezett betétek teljes összegének megfelelő készpénzt kell tartania; a betétesek pénze így sohasem úszhat el. (ii) Pénzteremtési szabályok előírása − például fix növekedési ütem kikötésével − a központi hatalom számára. Ennek célja, hogy elnyomja az arra irányuló kísértést, hogy a költségvetési hiányt pénznyomtatással fedezzék. (iii) A magánhitelezés megszüntetése: a bankok csak a központi hatalomnak bocsáthatnának ki kamatozó értékpapírokat a kölcsönökre szolgáló pénz összegyűjtése céljából. A magánszférának ilyen értékpapírokat nem adhatnak el, ekkor ugyanis pénzhelyettesítőkké válnának.
Ennek a megoldásnak több előnye is van. Először, azonnal át lehet térni az új pénzrendszerre, mert nincs technikai probléma az állami szféra magánszférával szemben fennálló adósságának kiváltásával. Másodszor, az állami bevétel maximális lesz, ami lehetővé teszi az adók − és így az adók torzító hatásának − csökkentését is. Harmadszor, az olcsó állami forrásokkal finanszírozott befektetési alapok olcsóbb hitelkihelyezést tesznek lehetővé, mint ha a magánszférától kellene megszerezni a szükséges forrásokat (ha másért nem, hát a kockázati prémium miatt). Az alacsonyabb kamat pedig fokozza a gazdasági aktivitást.
A magánhitelezés megszüntetésével az eredő bevétel még a külföldnek erősen kitett Magyarországon is jelentős lenne. A magyarországi bankok teljes belső hitelkihelyezése 2012-ben nagyságrendileg 16 500 milliárd forint volt, 6 százalékos kamattal számolva ez nagyjából 1000 milliárd forint kamatbevételt jelent. Ez az összeg megfelel a társasági adóból eredő állami bevételeknek vagy a tb-alapok nélkül vett költségvetés 10 százalékának.
A szabad verseny rendszerében azonban a legnagyobb állami monopólium magánmonopólium. A szabad verseny mintaországában, az Egyesült Államokban még maga a jegybank, a Fed is magánkézen van. Az 1930-as években a magánbankok megszüntetéséért kardoskodó közgazdasági iskola az 1960-as évekre a pénzsemlegesség tanának − R. Lucas személyében Nobel-díjassal is büszkélkedő − fellegvára lett. A Chicago-tervről az összes iránymutató helyen mélyen hallgatnak, az egyetlen kivétel az IMF 2012-ben megjelent "The Chicago-plan revisited" című munkaanyaga. Pedig egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Chicago-terv...
A szerző a Nyugat-magyarországi Egyetem oktatója
Szerző: Csaba Ferenc
