Japán elismerte, hogy tarthatatlan a korábbi célkitűzés, amely szerint az üvegházhatású gázok kibocsátásának szintjét az 1990. évihez képest 25 százalékkal kellene csökkenteni: sokkal valószínűbb ugyanis, hogy a kibocsátás 2020-ig mintegy 3 százalékkal növekedni fog. Előre látható volt, hogy a bejelentést a varsói klímacsúcson kritikusan fogadják. Az ENSZ klímaügyi vezetője, Christina Figueres és az Európai Unió küldöttei egyaránt "sajnálatukat fejezték ki" és "csalódottságuknak adtak hangot", Kína "megdöbbent", az aktivisták "felháborítónak" és "a szegény országok arculcsapásának" nevezték a beismerést.
Pedig Japán semmi mást nem tett, mint egyszerűen sutba dobta a klímapolitikának azt a megközelítését, amely az elmúlt húsz évben rendre kudarcot vallott − a széndioxid-kibocsátás olyan csökkentését ígérve, ami utóbb meg sem valósult, vagy ha igen, akkor csak minimális mértékben, viszont rendkívül magas és fenntarthatatlan költséggel. És mintha mindenkinek elkerülte volna a figyelmét az ígéret, hogy Japán a következő öt évben − állami és privát forrásokból − 110 milliárd dollárt költ majd környezetvédelmi és energiatechnológiai innovációkra.
Ez a megközelítés sokban különbözik a globális felmelegedés elleni hagyományos intézkedésektől, és − sajnos − nem szerepelt a varsói összejövetel napirendjén sem: ahelyett, hogy a csekély hatékonyságú megújuló források támogatására költenénk el a rengeteg pénzt, sokkal olcsóbban és hatékonyabban befektethetjük új energiaforrások kutatásába és fejlesztésébe. Ez a stratégia a klímaváltozás feltartóztatásának legokosabb megközelítése, és segíti a szegény országokat is, amelyeknek a növekedéshez olcsó energiára van szükségük. Talán hihetetlenül hangzik, de így van: Japán talán megmutathatja a világnak, miként lehet hatékonyan küzdeni a globális felmelegedés ellen.
A világ jelenleg naponta körülbelül egymilliárd dollárt költ hatékonynak nem nevezhető megújuló energiaforrásokra (a 2013-as összeget 359 milliárd dollárra becsülik). Ha évente sokkal kevesebbet, "mindössze" 100 milliárd dollárt költenének k+f-re, az százszor hatékonyabb lenne. Ez a következtetése annak a közgazdászcsoportnak is, amelynek tagjai között három Nobel-díjas van, és amely együttműködött a Copenhagen Consensus Centerrel, azzal az agytröszttel, amely azt kutatja, miként segíthetnék a kormányok a lehető leghatékonyabban a világot.
A varsói klímacsúcs résztvevői azonban továbbra is a globálisan kötelező érvényű széndioxid-kibocsátási egyezményben reménykednek. Ez volt a lényege az 1997-es, kudarcot vallott kiotói egyezménynek is. A legnagyobb széndioxid-kibocsátókra vagy nem vonatkoznak a kiotói határértékek (Kína, India), vagy kiszálltak az egyezményből (USA), vagy nem tartották be ígéreteiket (Kanada). Csupán az európaiak és még néhányan mások tartottak ki az igen szerény eredménnyel járó hatalmas kiadások mellett. Az Európai Unió elkötelezte magát, hogy 2020-ra az 1990-es szint 80 százalékára csökkenti a széndioxid-kibocsátást. A jelenlegi energiagazdasági modellek átlagát tekintve ez évente 250 milliárd dollárba kerül. A század végéig több mint 20 ezer milliárd dollárt költenek el, aminek eredményeként a várható hőmérséklet-emelkedés 0,05 Celsius-fokkal kisebb lesz, mint egyébként lenne.
A gazdag országok szél- és naperőműveket helyeznek üzembe, amelyek ugyan kevesebb széndioxidot bocsátanak ki, de még mindig drágák és csak időszakosan tudnak energiát termelni. Spanyolország jelenleg GDP-je közel egy százalékát költi a megújulók támogatására − többet, mint felsőoktatásra. Az efféle drága intézkedések alig csökkentik a globális széndioxid-kibocsátást, nem fenntarthatók, és csak bolondot csinálunk magunkból, ha arra számítunk, hogy a szegény országok hasonló mértékben támaszkodnak majd a drága és kevésbé megbízható energiaforrásokra.
A sok csúcstalálkozó és a gyenge hatékonyságú zöld technológiákra elköltött sok ezer milliárd dollár ellenére a globális széndioxid-kibocsátás 1990 óta körülbelül 57 százalékkal nőtt. Más megközelítésre van szükség. A legokosabb hosszú távú megoldás az, ha a jelenlegi módszerek támogatása helyett a jövő zöld energiájára összepontosítunk, k+f befektetések révén. Az új találmányok és fejlesztések leszorítanák a szél-, a nap- és más csodálatos energiaforrások jövőbeni új generációinak költségét.
Ha pedig a zöld technológia olcsóbbá válik, mint a fosszilis fűtőanyagok, akkor mindenki váltani fog, nem csupán a jó szándékú gazdagok egy kicsiny csoportja. Nincs szükség arra, hogy újabb klímacsúcsokat tartsunk, amelyeken semmilyen előrelépés nem történik. Egy okos klímacsúcs ehelyett arra kötelezné az országokat, hogy költsék GDP-jük 0,2 százalékát − évente összesen nagyjából 100 milliárd dollárt − zöld energiaforrások kutatására és fejlesztésére. Az elemzések szerint az olcsó, zöld energiaforrások megjelenésével a globális felmelegedés problémája már középtávon megoldódna.
Ahelyett tehát, hogy a japán kormányt kritizálnánk, amiért szakított az újra meg újra kudarcot vallott megközelítéssel, inkább üdvözölnünk kellene, hogy előre tekint, és egy olyan irányvonal mellett kötelezi el magát, amely ténylegesen képes megfelelni a globális felmelegedés által támasztott kihívásnak.
A szerző a Copenhagen Consensus Center igazgatója
Szerző: Csaba Ferenc
