Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A Napi Gazdaság keddi számának cikke
A versenytörvény miatt jobb, ha titok marad a pékáruk húzótermékei, a vizes zsömle és a félbarna kenyér alulfinanszírozottságának nagysága − derült ki Werli József, a Magyar Pékszövetség főtitkárának szavaiból; mint mondta, nem szeretne az ágazat újabb versenyhivatali vizsgálatot. Pedig a Napi Gazdaság kérdéseire adott válaszaiból kiérződött, Werli egyetértene azzal, hogy a volument generáló legolcsóbb termékeknél jó lenne a köztudatba vinni, mennyivel kellene emelni ezek átvételi árát ahhoz, hogy azon a pékségek is nyereséget fogjanak.
Jelenleg a nyereség a magasabb hozzáadott értékű pékárukon keletkezik, vagyis erőteljes az olcsóbbak keresztfinanszírozása. A sütőipar és a kereskedelem néhány éve kampányt kezdett, hogy a vásárlókat a drágább termékek felé terelje, mondván, az jobban megéri. (A magyar fogyasztási szokások követelték meg az olcsó kenyeret: egy háztartás jellemzően naponta frisset vásárol, a felesleget pedig kidobja. A magasabb hozzáadott értékű termékek élvezeti értéke másnap és harmadnap is megfelelő, nem kell kidobni a maradékot és nem kell frisset venni. A megtakarítás esetenként 100-150 forint is lehet.) Werli szerint a fővárosban szignifikáns a fogyasztás változása, egész Magyarországra azonban továbbra is jellemző az olcsóbb pékáruk vásárlása. A teljes szortimenten olyan kicsi a pékségek nyeresége, hogy a liszt kilónkénti 18-20 forintos árnövekedését nem tudják lenyelni.
Nálunk politikai kérdés a kenyér ára
űMás lenne a helyzet, ha az iparággal a kereskedelem az évi egy-két ártárgyalás helyett többször állna szóba. Ha így történne, nem lenne minden évben cirkusz a kenyéráremelésből. Magyarország az uniós tagországok közül szinte az egyetlen, ahol minden évben politikai botrány kerekedik a kenyér ára miatt, pedig a feszültség nem politikai. Az utóbbi időben folyamatosan csökkent a kiskereskedelmi egységek, főként a szakboltok száma − a péküzleteké volt szinte az egyetlen, amely számottevő növekedést mutatott. A kiskereskedelem és a fogyasztók joggal teszik fel a kérdést, hogy ha egy ágazat veszteséget halmoz, miből tud fejleszteni vagy hitelhez jutni a fejlesztésekhez.
Werli szerint a privatizációs \"stressz\" enyhült, a közép- és nagyvállalkozások maguk mögött tudták a magánosítási hiteleket és az igényesebb réteg fogyasztásának erősödésével, illetve a közvetlen értékesítéssel biztosabb a forgóeszköz-finanszírozás, van likvid tőke a fejlesztésekre. Összességében azonban a szakma továbbra is cipeli a gyenge vásárlóerő és a régi beidegződések terheit. (A kereskedelmi láncokban is nagy az olcsó termékek eladási aránya, nagyjából 70 százalék.)
Az iparágnak folytatnia kell a fogyasztás magasabb minőség felé terelését és fel kell zárkóztatni a mostani húzótermékek árát. Ebben azonban a szövetség nemigen látja a kereskedelmet partnernek; úgy vélik, az eladók továbbra sem nagyon tesznek árrést a termékre, ami zavarja a kategória egészséges árképzését. Így azt sem tudni, hogy a sütőipari áremelésből mennyi szivárog át a kiskereskedelmi árakba.
