A dollár tovább gyengült az euró ellenében, a jegyzés a múlt hét folyamán 1,5560-ról 1,5750-1,58 közé emelkedett. A dollár/jen ugyanakkor változatlanul stabil, a keresztárfolyam az előző héthez hasonlóan most is 103-105 között ingadozott. Egy hete írtuk, hogy esetleg gyengülhetett az euró/dollár és az olajár közötti, az utóbbi hónapokban rendkívül erős korreláció. S ahogy az gyakran lenni szokott a devizapiac esetében, az élet egyből rácáfolt az elméletre, a múlt héten ugyanis már ismét a dráguló olaj - leértékelődő dollár párosítást láthattuk. A benchmarknak számító West Texas Intermediate olaj hordónkénti, azonnali ára újabb történelmi csúcsot ért el 132,5 dolláron, az euró/dollár pedig már nincs messze az április közepi, 1,6018-as historikus maximumtól.
A központi téma a piacokon most egyértelműen az infláció. Az elemzői kommentárokat és a pénzügyi sajtót figyelve olyan érzésünk lehet, hogy a globális hitelválság, ami tavaly nyár óta egyfolytában lekötötte a befektetők figyelmét, szinte teljesen eltűnt a monitorról, s átvette a helyét az árszínvonal szinte mindenhol megfigyelhető emelkedése. A figyelem érthető, hiszen az infláció többéves csúcson van az Egyesült Államokban, az eurózónában és Kínában egyaránt, de ha teljességükben nézzük a fejlett vagy feltörekvő piaci országcsoportot, szintén jelentős emelkedést látunk az előző évekhez képest.
Az okok is relatíve könnyen azonosíthatóak: az energiahordozók és a mezőgazdasági termények drágulása. A Standard & Poor's és a Goldman Sachs által számított energiahordozó-index az elmúlt 12 hónapban 91, a mezőgazdasági terményindex pedig 55 százalékkal kúszott magasabb szintre (pedig az utóbbi index már így is 20 százalékkal lejjebb van a március eleji csúcshoz képest).
Ez az árdinamika már bőven túl van azon a határon, ameddig egy szokásos, egyszeri kínálatoldali sokknak lehet a jelenséget minősíteni. A piac mindkét árucsoport esetében elsősorban strukturális hatásokat lát a páratlan mértékű áremelkedés mögött, itt főleg a feltörekvő országok részéről jelentkező pótlólagos keresletről, valamint az elégtelen beruházásból és a piacok működését akadályozó gazdaságpolitikából fakadó rugalmatlan kínálatról van szó.
A publicisztika szintjén gyakran fölmerül a pénzügyi piacok, népszerűbb nevén "a spekuláció" szerepe az áremelkedésben, de például az amerikai kormány vagy a Nemzetközi Valutaalap csak másodlagos szerepet tulajdonít ennek a tényezőnek, s ezek az intézmények nem vádolhatóak a profitérdekeltségből fakadó elfogultsággal.
Márpedig ha nem egyszeri hatásról beszélünk, akkor sokakban felmerül a kérdés, hogy az elmúlt negyed század talán legnagyobb gazdaságpolitikai sikere, a globális árstabilitás, amit már-már magának értetődőnek veszünk, vajon mennyire lesz tartható a jövőben is, mi a veszélye az inflációs várakozások elszabadulásának. S amennyiben az elmúlt mintegy egy évben megszokott összefüggések még érvényesek, a dollár nem jön ki jól egy olyan helyzetből, ahol az infláció a domináns téma (ez van részben az euró/dollár és az olaj korrelációja mögött is).
Sokak véleménye szerint a monetáris politika az Egyesült Államokban túl laza, a Taylor-szabály különféle verzióit alkalmazva általában olyan eredmény adódik, hogy a fed funds kamatlábnak 1-3 százalékkal magasabbnak kellene lennie. Az Európai Központi Bank irányadó kamatlába viszont ugyanilyen mérce alapján nagyjából a helyén van.
Erre mondja persze a Fed, teljesen jogosan, azt, hogy éppen a közelmúlt mutat rá a Taylor-szabály gyengeségére, hiszen a képlet nem veszi figyelembe a biztosítás, a kockázatkezelés szükségességét: az amerikai jegybank nem kizárólag a GDP-re és az inflációra vonatkozó előrejelzése alapján vágott, hanem nem kis részben azért, hogy elkerüljön egy alacsonyabb valószínűségű, de nagyon nagy költséggel járó forgatókönyvet, a bankrendszer elolvadását. A piac egy része mindenesetre mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a Fed árstabilitás melletti elkötelezettsége alacsonyabb, mint az ECB-é, s egy ilyen konklúzió nyilvánvalóan nem használ a dollárnak.
