Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A múlt héten a dollár ismét rekord mélypontra süllyedt az euró ellenében. Az euró/dollár 1,57-en kezdte a hetet, majd egészen 1,5983-ra emelkedett, a hét vége felé pedig 1,59 körül stabilizálódott. Vagyis a dollárt csak egy vastagabb hajszál választotta el az 1,60-as szinttől, amelynek elérése technikai elemzők szerint további gyors gyengülést hozna magával.
A dollár ismét képes volt meglepni a piacot: amint azt ezeken a hasábokon is többször említettük, egyrészt a deviza leértékelődéséből az elmúlt hetekben-hónapokban mintha kezdett volna fogyni a lendület, másrészt a dollár ellen szóló érvek is valamelyest talán gyengültek (legfőképpen ami a dollár és az euró közötti kamatkülönbség várható értékét illeti). A dollár fordulópontjáról ugyanakkor az elemzők nem mertek beszélni, hiszen előrejelzéseik többsége használhatatlannak bizonyult idén. S lám, jogos volt az óvatosság, hiszen a dollár újra történelmi rekordot tudott dönteni, megerősítve a régi devizapiaci igazságot, hogy minden tud még tovább esni vagy emelkedni, mint azt gondolnánk.
A Barclays brit befektetési bank szerint a dollár ördögi körbe került, s ebből magától nem is fog kikászálódni. Az önmagát erősítő mechanizmus a következő. A dollár gyengül és ez magasabb olajárakhoz vezet, mivel az olaj világpiaci elszámolása dollárban történik és az olajexportálók igyekeznek az áremelések révén visszahozni azt, amit a dollár elértéktelenedése miatt elveszítenek. A múlt héten az OPEC jelenlegi elnöke, az algériai energiaügyi miniszter kifejezetten arról beszélt, hogy a gyenge dollár miatt magas az olajár. Szerinte az összefüggés egyértelmű és közvetlen, s ha a dollár visszaerősödne mondjuk a két évvel ezelőtti szintre (ami például euró/dollárban 1,35-öt jelentene, bár itt nyilván a dollár általános erősödéséről van szó), akkor az olajár akár 55-60 dollárra is visszamehetne.
A magas olajár ugyanakkor azt eredményezi, hogy az Európai Központi Bank és számos, inflációs célkitűzést követő társa nem vagy csak a korábban gondoltnál kisebb mértékben csökkenti kamatait. A Fed viszont hagyományosan úgy van elkönyvelve befektetői körökben, mint amely kamatdöntései meghozatala során legalább olyan súlyt ad a növekedésnek, mint az inflációnak, vagyis például mostanában más jegybankokhoz képest kevésbé aggódik az inflációs kockázatok miatt, azaz agresszívebb lazításra hajlandó. A drága olaj ezen túlmenően azzal a kedvezőtlen hatással is bír, hogy habár a relatíve lassabb amerikai gazdasági növekedésnek kedvező irányba kellene mozdítania az Egyesült Államok folyó fizetési mérlegét, de az emelkedő nyersanyagárak tompítják ezt a hatást. Vagyis a gyenge dollár drága olajat eredményez, ami viszont érvényben tartja azt a két fő tényezőt (kamatkülönbség és amerikai folyó fizetési mérleg), amit hagyományosan a dollár leértékelődéséért okolni szokás. S innen a kör indulhat újra.
A bank elemzői szerint alapvetően két dolog állíthatja meg ezt a körforgást. Az egyik, ha az olaj ára lényegesen csökkenne, amire a feltörekvő piaci, konkrétan a kínai kereslet látványos gyengülése adhatna alapot. Erre a legutóbbi kínai GDP-adatokat nézve a belátható jövőben nem sok esély mutatkozik. A másik, egy összehangolt devizapiaci intervenció a fejlett piaci jegybankok részéről. Ez esélyesebb, mint egy drámai kínai lassulás, bár amerikai részről egyelőre nem sok jelét lehet látni a dollár miatti aggodalomnak. Az amerikai hatóságokat valószínűleg akkor lehetne meggyőzni egy közbelépés szükségességéről, ha a dollár árfolyama aktívan befolyásolná a pénzügyi eszközök árfolyamát, magyarul, ha az amerikai befektetések kifejezetten az árfolyamkockázat miatt gyengülnének. Itt még nem tartunk.
