Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Hogy Szent István király mekkora vagyon, adóbevételek felett disponált, pontosan nem tudjuk, viszont törvényalkotói munkásságából az látszik, hogy az akkori magyar állam aktívan kereskedett nemcsak a szomszédos országokkkal, de a Baltikummal és a Bizánci birodalommal is. Ahogyan az is látszik, hogy I. István király nemcsak német mintára próbálta a magyar gazdaságot, az adóztatást törvényi keretek közé szorítani. Ez részben annak is köszönhető volt, hogy a frissen letelepett magyarság még sok vándorláskori szokást is megőrzött.
A magyar államallapítás egyik fontos eleme, hogy Szent István király nem III. Ottó császártól kért és kapott koronát, hanem II. Szilveszter pápától. Bár régen ezt a német-római császárságtól való függetlenség egy fontos elemének tartották, most már a történészek árnyalják ezt: III. Ottó fő célja - a pápa támogatásával - az egyetemes keresztény világbirodalom megteremtése volt és nem az, hogy a közvetlen uralma alatt álló területet hűbéri függésben levő országokkal növelje. Viszont a pápai korona azt is jelentette, hogy Magyarország (és uralkodója) nem hűbérese egyetlen más országnak és uralkodójának sem, így nem fizet (hűbér)adót - mint írta azt Herczeg Géza. Fontos elem volt az is, hogy Róma számára elkerülendő volt, hogy a formálódó Magyar királyság a bizánci érdekszférába essen. A német befolyást pedig István Gizellával kötött házassága valamennyire biztosította is.
A római egyház és vallásának elismerése, államvallássá tétele magával hozta az egyházi tized bevezetésének kötelezettségét. Ez az egyik első kodifikált magyar adó lett, melynek értelmében a bevételek tizedét az egyház számára kellett biztosítani, hogy ezt nyomatékosítsa, István törvényében úgy határozott, hogy ha valaki elrejti a tizedet, kilenc részt adjon érte, valamint ha valaki nem fizet a püspöknek, akkor "mint lopót itéljék meg és az ilyennek váltsága mind a püspöké legyen". A tized egyetemes volt, tehát a már ekkor kiváltságokat élvező nemesek sem voltak alóla mentesek.
Más központilag elrendelt adóról nincs tudomásunk István korából, a király saját birtokainak hasznából működtette az államot. Megtehette, mivel ő volt az ország legnagyobb földbirtokosa (a második pedig az egyház volt) - ahogy az Adó online korábbi összefoglalójából kiderül.
Viszont létezett két alkalomszerűen szedett adó: a jövevények adóját a szabadok dénárjának hívták. Ezt a Magyarországra betelepedett idegenek, iparosok fizették; az adó elnevezéséből az következtethető, hogy a rabszolgák, szolgák is fizettek egy másik tételt, amiről viszont nincs forrásunk. A szabadok dénárja állami egyenesadó volt, amelyet kazár, illetve bizánci mintára háztartásonként vetettek ki (kapnikon vagy fumarium azaz füstpénz). Az adó összege nyolc denár, pontosabban féldenár (obolus) volt, és ezüstsúlya megegyezett a bizánci kapnikon ezüstsúlyával.
A másik adófajta az úgynevezett vásárvám volt. Mivel a király engedélyezte, hogy hol lehet vásárokat tartani, lényegében ez egy engedélymegváltását jelentette a királyi hatalomtól. Az adók beszedéséért az ispánnak a beszedett összeg harmada járt, de ha valamit eltitkolt a beszedett adóból, nemcsak az ellopott pénzt kellett megtérítenie, hanem még kétszer annyit kellett fizetnie.
Jött a magyar dénár
A fiatal magyar állam szuverenitását és stabilitását fejezte ki a saját pénzrendszer és a pénzverés megteremtése is. Ez szintén Szent István joghatósága alá tartozott, az ország első pénzeit éppen a koronázás alkalmából bocsátották ki. Az uralkodó szándékait egyértelműen tükrözi az első magyar pénzek éremképe. Az előlapi éremkép (felhőből kinyúló kéz zászlós lándzsát tart), valamint a körirat (lancea regis azaz a király lándzsája) arra utal, hogy a magyar király nem vazallus fejedelem, mert a német császárhoz hasonlóan neki is van a kortársak szemében legfontosabb hatalmi jelvénynek számító uralkodói lándzsája - írta erről Gyöngyössy Márton a Magyar pénztörténet (1000–1526) című tanulmányában [Magyar középkori gazdaság- és pénztörténet, Bölcsész Konzorcium 2006].
A rendszeres pénzverés megindítása 1020 körül indulhatott meg, ekkortájt jelent meg Szent István második ezüstpénze, a Stephanus rex és regia civitas köriratú féldenár (éremképében egyenlőszárú kereszt látható négy ékkel), amelynek számos változata, és még több külföldi utánverete ismert.
Az adózók a királyi pénzt, a (fél)denárt a paraszti gazdaságban megtermelt tinóért szerezhették meg. Fontos itt megemlíteni, hogy a tinó, amely az idősebb, de még munkára nem fogott borjú magyar neve volt, arra utal, hogy erős volt a cserekereskedelem és az állattartás az országban.
A király második pénze nemcsak hazánkban, hanem messze földön elterjedt, még viking telepeken is használták Dél-Skandináviában, sőt helyi utánveretek is készültek. Bizáncban is találkozni magyar veretekkel, ami mutatja, hogy a formálódó magyar államiság idejében is intenzív kereskedelem folyt.
Nem a pénz jelentette a vagyont
Birtok alatt e korban nem valami kialakult territoriális egységet értünk, hanem a birtokos úr földesúri hatósága alá tartozó szolgák, szabadosok, szegény szabadok s az általuk művelt föld összességét. A vagyon fokmérője – a gyér lakosság mellett – nem a birtokba vett földterület nagysága, hanem az igénybevehető emberi munkaerő mennyisége volt - írta még Hóman Bálint, A magyar királyság háztartása és pénzügyigazgatása 1000–1322-ig című munkájában.
Itt érhető tetten a - történész szerint legalábbis -, hogy az első magyar király alatt a legvagyonosabb az volt, aki a legtöbb szolga és hódolt népség felett uralkodott. Ez a fejedelmi kortól hagyományozódó szokás könnyen illett a feudalizmus elvéhez, ahol a király volt a legnagyobb hűbéres.
A nemzetségi birtokból kialakult magánuradalmakon kívül a királyi vagyonhoz tartoztak az egész ország területén elszórtan – magánurak népei közé ékelten – élő várnépek. Szent István a királyság alapításakor a keresztény királyok felségjogára támaszkodva, birtokába vette az egész ország lakatlan, uratlan földterületét és gazdátlan népét. A szlovén és bolgár eredetű s újonnan alapított földvárakat egy-egy vidék gazdasági, hadügyi és közigazgatási központjává tette. A várak környékén élő és a szabad magyar nemzetségek, valamint az adományos egyházi és világi urak magángazdaságaihoz nem tartozó hódolt népelemeket, a szabad magyarságnak a király védelme alá húzódó szegényebb elemeivel s a keletről és nyugatról folytonosan beszivárgó telepesekkel együtt a várak szolgálatára rendelte. Ilyenformán minden vár körül egy-egy uradalom, királyi vármegye keletkezett, melyek élén a várispánok álltak - fejtette ki Hóman, aki hozzáteszi, hogy ennek megfelelően meg volt határozva az egyes várnépcsoportok hovátartozása.
A királyi magánuradalmak és várbirtokok népe alkotta az ország lakosságának zömét. Az általuk művelt föld összterülete a XI. század elején messze meghaladta az összes többi birtokosok népei által művelt föld terjedelmét. A királyi birtok állagát a XI–XII. században legfeljebb néhány egyházi és világi úr részére – főleg az elkobzott birtoktestekből – kihasított adomány csökkentette. Evvel szemben a királyi magánuradalmak és várbirtokok népe s vele a művelt föld területe is folyton gyarapodott.
Viszont arról pontos adatok nem állnak rendelkezésre, hogy ez mekkora jövedelmet biztosított István királynak. Azonban a Magyar királyság fennmaradása mutatja, hogy a törvényileg szabályozott hierarchia, közigazgatás és adóztatás kiállta az idők próbáját, mert halálával, a következő uralkodói vitákkal együtt sem omlott össze az ország.
