Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha Magyarország így folytatja, oda jut, hogy a nagy hátránnyal induló balkáni országoktól kell majd ellesni a sikeres gazdaságpolitikai recepteket - véli a szerző. A két következő EU-tag, Bulgária és Románia a közeljövőben látványos átalakulást él meg. Magyarországon – bár a riasztó egyensúlyi mutatóink alapján éppenséggel itt lenne a legégetőbb szükség a változtatásra – szinte elképzelhetetlennek tűnik a józan politizálás, a politikusi rövidlátás fogságából egyelőre nem látszik a kiút. Az ország rendszerváltás utáni történelmében ez az első, de könnyen lehet, hogy nem az utolsó alkalom, amikor az ország irányadó (azaz: a hosszú lejáratú devizaadósságra vonatkozó) osztályzata romlott. A tágan értelmezett régióban – Moldova 2002-es leminősítésén kívül – 1999 óta nem volt példa a devizaadósságra adott osztályzat rontására. A minap bejelentett leminősítés után már csak egy lépcsőfok választja el Magyarországot Bulgáriától és Oroszországtól, pedig öt évvel ezelőtt Bulgária minősítése még hét, Oroszországé pedig nyolc fokozattal maradt el.
Míg öt évvel ezelőtt még a 2006–2007-es euró sem tűnt lehetetlennek, ma már a 2014 sem vehető biztosnak, 2000-ben a költségvetési hiány a GDP három százalékára rúgott, vagyis karnyújtásnyira volt a bűvös maastrichti plafon. Akkoriban még a tíz százalék körüli infláció tűnt a „legkeményebb diónak”. A tartósan fegyelmezetlen költségvetés miatt 2002-től megfordult a GDP-arányos államadósság korábbi csökkenő trendje, amit a hitelezők mind kevésbé néznek el szótlanul. A magas költségvetési hiány és adósság – a tudatlanságra alapozó kormányzati PR-ban még mindig gyakran felbukkanó élénkítő hatással ellentétben – nem gyorsítja, hanem korlátozza a gazdasági növekedést.
Az autópálya-építésekre fordított pénzek – melyek összege a legerősebb években is alig haladja meg a GDP 1,5 százalékát – megtérülése nem vitatható, ám felháborító, hogy a kormány ezzel a tétellel próbálja legitimálni az államháztartásnak a GDP nyolc százalékra rúgó finanszírozási igényét. A helyzet tarthatatlanságát ma már annyi gazdasági szakember hajtogatja itthonról és külföldről egyaránt, hogy az üzenetnek biztosan el kellett jutnia a döntéshozók tudatáig. Sajnos a vezetők – tisztelet a ritka kivételnek – túlzottan gyávák ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt őszintén beszéljenek a gazdaságpolitikai teendőkről.
