Az adórendszer korszerűsítésének keretei
A szabad demokraták az adórendszer fokozatos korszerűsítését
· a progresszió csökkentésével,
· az adóztatás semlegességével és
· a helyi adóbevételek arányának növelésével akarják végrehajtani.
A korszerűsítést a fejlett országok tapasztalataira, az adóztatás terén mutatkozó ellentmondásosság megszüntetésére alapozzuk.
Az adóbevételek között meghatározóak a főadók. A négy főadó (általános forgalmi adó, fogyasztási és jövedéki adó, személyi jövedelemadó, társasági adó) adja 2000-ben a központi költségvetés összes bevételeinek több mint 90, vámokkal együtt közel 95%-át. A mi adórendszerünk is ismer mellékadókat (pl. vagyonszerzési illetékek) és különadókat is (pl. kulturális járulék), de ezek súlya együttesen sem nagy, ezeket javasoljuk ugyan fenntartani, de nem növelni, mert túlságosan nagy számuk rontja a transzparenciát.
Az adórendszer konzisztenciája kifogásolható, mivel az adórendszer egyes elemei különféle, ma már gyakran nehezen tisztázható okokból és célokból úgy torlódtak egymásra, hogy a megkülönböztetések elvi alapjai hiányoznak.
A magyar adórendszer meglehetősen centralizált, azaz az adóforrásoknak igen kis hányada kerül pántlikázás vagy más központi beavatkozás nélkül az önkormányzatokhoz. Az évtized egészében kimutatható az adóforrások elszakítása a helyi felhasználástól az adóforrások nagyobb részének központi rendelkezés alá vonásával, részben a támogatások súlyának a növelésével. Erre a ciklusra jellemző a helyi adók helyi felhasználásának korlátozására való törekvés is. Ennek legfontosabb eleme az iparűzési adó kötelezővé tételére és egy részének központi elvonására irányuló szándék, az újraelosztás lehetőségének megteremtése, illetve kiváltása ún. üzleti adóval, amely koncepcionálisan és hatásában is egyértelműen önkormányzat-ellenes.
Több jel is arra mutat, hogy lezárul(t) az átmeneti korszak.
· az adórendszer szerkezete megfelel az európai szokásoknak,
· a főadók koncentrációja magas (azaz a mellékadók költségvetési hatása minimális, 10 százalék alatt marad a központi költségvetésben),
· sok éves fajlagos csökkenés után emelkedik a jövedelemadók aránya az összbevételeken belül - részben a gazdasági növekedésre is visszavezethető módon. Ezzel közelítünk a fejlett EU-országok átlagához,
· a helyi adók beépültek az adórendszerbe, az adóerővel rendelkező településeken széles körben alkalmazzák ezeket.
A jövedelem centralizáció további csökkentése lassabb ütemben valószínű, inkább az egyes adók közötti átrendeződés feltételezhető.
A következő évtizedben a nagy, az adószerkezetet is érintő reformok helyett az adórendszer folyamatos átalakulása lesz a jellemző. Az autonóm adópolitika mozgástere a jogharmonizációval párhuzamosan egyre szűkül. Az adókonvergencia folyamata a közvetlen jövőben az európai jogközelítés közvetlen és közvetett kényszereiből fakad.
Értékek és választások az adópolitikában
A szabad demokraták bizonyítottnak látják, hogy az adórendszer a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklésére hazai viszonyaink között gyakorlatilag alkalmatlan. A generációk közötti vagyonátszállás és a vagyonátruházás adóztatása (illetékek) alkalmasabb eszköz lehet arra, hogy elfogadhatóbbá váljon a folyó jövedelmek közötti különbségek léte. A vagyonforgalom adóztatása járhatóbb a vagyonadóztatásnál, de nem vagyonkorlátozási vagy mobilitás korlátozási célokból. Az igazságosság az adórendszerben sokféle tartalommal tölthető ki, de semmiképpen sem egyszerűsíthető le a teherviselés arányosságára, ugyanígy helye van emellett a haszonelvnek is, főként a helyi adóknál.
Az adórendszer hatékonysága az adóigazgatás eredményességének fokozásával növelhetö. Az adórendszer hatékonysága igen alacsonyan értékelt, mert az adóigazgatás társadalmi presztízse és elismertsége is alacsony. Az adóigazgatás hatékonysága ma igen kicsi. Nemzetközi mércével mérve az adóigazgatás drága, az ellenőrzési tevékenység eredményeként feltárt adóbevétel 2% alatt marad. Reálisan meghirdethető és megvalósítható cél az olcsóbb adóigazgatás, legalábbis az ellenőrzés és az adótechnika mai módszerei mellett. Az adóhiányok feltárása nem lehet az egyetlen eszköz az eredményesség mérésére. Valójában a korszerű, együttműködő adóigazgatás az adóbevételek egészének növelésében, nem pedig a jogsértések növelésében érdekelt.
Az adórendszer változtatása, adócsökkentés
A szabad demokraták a munka- és tőkejövedelmek terhelésének közelítését azzal akarják elérni, hogy a hosszú távú megtakarításokat egységesen kedvezményezzük. Ennek középpontjában az áll, hogy a megtakarításra fordított jövedelmet nem a megszerzés, hanem a felhasználás évében célszerű adóztatni. A tapasztalatok szerint az egyes megtakarítási formákat ösztönző adókedvezmények csupán a különböző vagyontípusok között eredményeznek átrendeződést, a teljes megtakarítást nem emelik. A magas infláció mellett a befektetési adóhitel csupán az inflációból származó vagyonvesztést kompenzálta, ezek a kedvezmények alacsony (4-5%-os) infláció mellett már megszüntethetők.
Az összevont jövedelmek felső marginális kulcsát csökkenteni kell. Az SZDSZ a jövedelmek egységes lineáris kulccsal történő adóztatását tűzik ki végső célként, úgy, hogy az egységes kulcs 18?20% közé essen, az adóalap szélességétől függően. Az egységes kulcsú személyi jövedelemadó bevezetésével megszűnnek az egyes kedvezmények. Ezt a változtatást két lépésben is el lehet érni. Először (2004. január 1-töl) a 2 millió forint alatti jövedelmeket egységesen 20%-os, a 2 millió forint feletti jövedelmeket pedig 40%-os adókulccsal lehet adóztatni. 2006. január 1-töl pedig az egységes 20%-os adókulcs lenne érvényes.
A nemzeti megtakarítások növelése érdekében célszerű az adórendszerben egységesen kezelni a háztartási és vállalati jövedelmeket, illetve megtakarításokat, valamint a beruházásokat és pénzügyi befektetéseket. Nem indokolt kedvezőbb feltételeket teremteni a saját cégbe történő beruházás számára, minta más cégekbe közvetlenül vagy pénzügyi közvetítőkön keresztül történő befektetésekre.
A megtakarításokat a fogyasztás-orientált adóztatás nem kedvezményként, hanem adóalapot érintő összefüggésként kezeli, ami nemcsak csökkenti, hanem a megtakarítás felhasználása esetén növeli is az adóalapot.
A végső felhasználás adóztatásánál többé-kevésbé adottak a lehetséges eszközök és azok konstrukciói, mert a jogharmonizációs kötelezettség ezt behatárolja. A Közösség normái alapján az ÁFÁ-n, a jövedéki (fogyasztási) adón, a tőkeilletéken és a biztosítási adón kívül más fogyasztási típusú adó nem működtethető. Az ÁFA kulcsoknak közelíteni kell az EU-ban megszokott mértékeket, amelyeknek átalakításakor az energiát a kedvezményes kulcsból a normálkulcsba kell átsorolni. Az egyre kevésbé zárt országhatárokra figyelemmel néhány éven belül a normál kulcs nem lehet magasabb 18-22%-nál, különben a fogyasztási cikkek egy részét az országhatárokon túl fogják megvenni, és ezen a vámellenőrzés nem segít. A normálkulcs és a kedvezményes kulcs közötti rés szűkülésével csökken a visszaélések lehetősége is. A nulla kulcs az EU-ba való belépéskor megszűnik. A következő ciklus végétől (2005. január 1-töl) célszerű áttérni az egykulcsos forgalmi adóra, ami a felső kulcs csökkentésével, az alsó kedvezményes kulcs megszüntetésével oldható meg.
A jövedéki adó keretében az energiafelhasználás és az egészségre káros jövedéki termékek magasabb adóztatása egyrészt uniós követelmény, másrészt olyan termékekről van szó, amelynek fogyasztása más módon (pl. környezetvédelem, egészségügy) amúgy is többletköltséget okoz az adózóknak. A fogyasztási adó hosszabb távon megszüntethető (gépkocsi).
Az ingatlanhasznosítás, az ingatlan hozadékának adóztatása indokolt. Ennek kialakult módja és mértéke (20%-os forrásadó) megőrizhető. Az ingó vagyontárgyak adóztatása kizárólag a gépjárművek súlyadójára korlátozódhat, amelyet azonban a közúti infrastruktúra-fejlesztés finanszírozására kell fordítani. A vagyoni különbségek mérséklését a progresszív jövedelemadó és masszív vagyonadóztatás helyett a vagyonváltozások adóztatásának ésszerűsítésével (illetékrendszer) kívánjuk elérni. A helyi adók körében működtethető a vagyontípusú ingatlanadó.
A járulékok nagy része a jövedelmek adóztatásához hasonló módon viselkedik. A járulékrendszer - különösen a munkavállalói járulék - a bérből élő választópolgár számára azonban kereseti adó. Egyre bővülő körnek a magánnyugdíj-pénztári tagdíj "'valami más", mert egyfajta öngondoskodásként, megtakarításként definiálható. Ebből az következik, hogy egységesíteni és csökkenteni kell a járulékok azon részét, amely nem a magánnyugdíj-pénztárakba kerül.
A szabad demokraták az átláthatóbb és egyszerűbb járulékrendszer hívei. Ezért az öngondoskodást szolgáló tagdíjak (nyugdíjpénztár, egészségpénztár) törvényes mértékre emelése, majd súlyának és mértékének további növelése (ld. megtakarítások kedvezményezése) mellett egységes és a munkavállalói keresetekre terhelt, a mainál áttekinthetőbb százalékos járulékrendszert javasolnak. Egy növekvő személyi jövedelemre (keresetre) vetített egységes mértékű (25%-os) járulék egyszerűbb, követhetőbb, a munkáltatók levonásának elmaradása jobban büntethető.
Az adórendszer decentralizációja
Megvalósítjuk az adóbevételek decentralizációját a központilag, illetve a területi és települési önkormányzatok által ellátott feladatok megosztásának arányában. Ez egyfelől önálló helyi adóbevételek fenntartását és növelését jelenti az önkormányzatok javára, másfelől az adóbevételek arányos, méltányos és alkotmányosan garantált megosztását a központi költségvetés és a helyi önkormányzatok között.
A helyi adóztatás kapcsán két rendező elvet érdemes figyelembe venni:
· a piaci szereplöket érintő, településenként széttagolt adórendszer ellentétes a piacgazdaság követelményeivel;
· a piaci a helyi körülmények, adottságok használatából, hasznosításából származó előnyök forrása (létrehozás, fenntartás, fejlesztés) rendszerint a helyi közösségek anyagi erejét is igénybe veszi, ezért indokolt a települési önkormányzatok helyi adókkal való finanszírozása.
E logikából következően az ingatlanokkal, a helyi fejlesztésekkel és többletköltségeket okozó előnyök kihasználásával összefüggő adóbevételeket (idegenforgalmi adó, ingatlanadó, magánszemélyek kommunális adója) a településhez, míg a vállalkozási tevékenységhez kapcsolódó iparűzési adót a területi szinthez (régió) kell kapcsolni. Fontos, hogy a területi egyenlőtlenségek kiegyensúlyozása (a jövedelmek újraelosztása) ne torzítsa az adóbevételekhez fűzödő helyi érdekeltséget, másrészt az állami szabályozás álruhája ne helyettesítse és ne leplezze el az önkormányzatok közötti érdekegyeztetést, illetve ennek szükségességét.
Adóalkotmányosság: kiszámíthatóság, szakszerűség, fiskális föderalizmus
A szabad demokraták az alkotmányos adóztatás, az adóalkotmányosság hívei. Vissza akarnak térni az alkotmányosság eredeti tartalmához, amely a polgár védelmét szolgálta az állam túlhatalmával szemben. Sajátos módon az utóbbi évtized hazai gyakorlata a legkülönbözőbb eszközökkel az államszervezet igényei szerint kívánta az alkotmányt átalakítani, és különösen az adózás kapcsán gyakran olyan korrekciós igényekkel lehet(ett) találkozni, amelyek inkább az állampolgár megregulázását célozták az állammal szemben. Az adóalkotmányosság stabilizálja az adórendszert, az előreláthatóság, kiszámíthatóság, jogbiztonság követelményeit segíti kielégíteni.
A kiszámíthatóság növelésére minden kormány meg szokta hirdetni a stabilitást, mint célt, valójában ettől ténylegesen semmi nem változik (tíz éve évi 200-250 adótörvényi paragrafus módosul). A törvények és más jogszabályok gyakran a realitásoktól független normák tömegét termelik ki, amelyekről elfogadásuk pillanatában is lehet tudni, hogy nem fogják azokat végrehajtani kapacitáshiány, érdekeltség vagy felkészültség hiánya miatt (vagy a norma eredetileg is csak az adózók fenyegetésére szolgál).
A kiszámíthatóságot, a jogrendszer stabilitását az növeli, ha a vacatio legis-t, tehát az adótörvény alkalmazhatóságáról szóló 45 napos szabályt egy évre meghosszabbítják. Ezzel reálisabbá válik az a régi igény, hogy ne a költségvetés pillanatnyi állása, a napi politika által kitermelt lobbiérdekek, vagy a legkülönbözőbb konjunkturális szempontok diktálják az adótörvények szövegét --legalábbis - a legfontosabb kérdésekben (adóalap, adómérték, adóelőleg stb.).
A csökkenő infláció és konszolidált gazdasági viszonyok között a kiszámíthatóságot növeli az indexálás a jövedelemadónál, és esetleg egyes jövedéki termékeknél, illetve esetleg egyes adótételeknél (eljárási illetékek, belföldi gépjárműadó). Ezzel megszűnik az évenkénti táblaháború.
Az államháztartással összefüggő garancia az adóveszteségek mérséklésére olyan jogalkotási korlát beépítése, amely korlátozza a parlamenti cikluson túl - maximum egy vagy két évre - a határozott időre szóló kedvezmények és mentességek törvénybe iktatását, mivel ezeket az új kormányok gyakorlatilag megváltoztathatatlanul öröklik (szerzett jogok). Ez egyben az adóalapok szélesítéséhez is hozzájárulhatna.
Csorbult és csökkent az adóigazgatás politikasemlegessége, ami a kilencvenes évek első felében még úgy-ahogy létezett, ezért meg kell teremteni azokat a garanciákat, amelyek megakadályozzák az adóigazgatás és vámigazgatás napi politikai célokra való felhasználhatóságát. A központi adóigazgatás és a vámigazgatás működése gyakorlatilag sosem volt ellenőrizhető. Ezek a szervezetek ténylegesen a saját informális normáik szerint működnek, viszonylag függetlenül a kihirdetett jogtól. Le kell állítani az adóztatás néhány éve megkezdődött kriminalizálódásának folyamatát.
A korszerű adóigazgatás a fenyegető adóigazgatás "filozófiája" helyett arra épül, hogy az adófizetők nagy többsége nem szívesen kerül konfliktusba a számára átláthatatlan adóigazgatási apparátussal, amelynek tényleges eszköztáráról keveset tud. Amennyiben az adóigazgatás partnernek és nem alattvalónak tekinti az adózó polgárokat, az ehhez szükséges befektetés rendszerint jól megtérül a bevételekben.
Ez többek között azt igényli, hogy az adóapparátus legfőbb célja ne a hibák megtalálása és adóhiányok, bírságok gyártása legyen, hanem elsősorban a bevételek egészének teljesülésében legyen érdekelt.
Az adóigazgatás az általa ténylegesen ellátott feladatokhoz képest nagyon drága, és pazarló. Lehetséges cél az olcsóbb adóigazgatás meghirdetése, ami a feladatokhoz viszonyított ráfordítások mérséklését jelenti. Ebben az információs társadalom nyújtotta viszonyok elismertetése is hozhat látványos változásokat (pl. internetes adóbevallás, az átfogó adóellenőrzés időpontja és az ellenőrzést végrehajtóinak sorsolása).
A különböző helyi adók és általában a helyi adóbevételek megosztását az aktuális politikai küzdelmektől és épp így a központi költségvetés aktuális állapotától függetleníteni kell. Az ún. horizontális és vertikális pénzügyi kiegyenlítés alkotmányi szabályozása a német alkotmánymódosítások közül talán a legjelentősebb volt az alaptörvény fél évszázados történetében. Ez végül is kizárja az évenkénti osztozkodást, a végrehajtó hatalom (hazai viszonyaink között a Kormány, MEH, PM, BM) dominanciáját, jutalomosztását vagy éppen büntetéseit.
Az adóbevételek megosztása tekintetében bizonyos, hogy a települések nagy részének valamilyen támogatásra lesz szüksége decentralizált adórendszer mellett is. Alapvető azonban, hogy ez normatív jellegű, és nem egyedileg meghatározott, politikai döntésen alapuló módszer legyen. A pályázati rendszer éppúgy magában hordja a diszkrecionális döntés lehetőségét, mint a közigazgatási vagy kormányzati egyedi döntés. A forrásmegosztás garanciáinak megteremtése elvileg alkotmányon kívüli eszközökkel is elképzelhető (pl. a forrásmegosztás három-öt évre való meghirdetésével), mert ebben az esetben az átrendezés szerzett jogokat korlátoz, de végső soron ennek kijátszására is találhatók technikák, ha a jogállam bizonyos íratlan szabályait nem tartják tiszteletben.
