Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az elmúlt hetekben a gazdasági sajtót elárasztották a vészjósló szalagcímek: az Európai Unió és Kína a nyílt kereskedelmi háború küszöbére sodródott.
Brüsszel strukturális problémával szembesült: Kína masszív állami támogatásokkal olyan gigantikus gyártókapacitásokat és teljes gyártóökoszisztémát épített ki – megfejelve a lényegesen olcsóbb energiaárakkal és munkaköltséggel, különösen az elektromos autók, akkumulátorok, napelemek terén –, amelyek mesterséges túltermelése most olcsó exportdömpingként zúdul Európára, kivéreztetéssel fenyegetve a kontinens ipari bázisát.
Az EU dömpingellenes vizsgálatokkal és büntetővámokkal védekezik, mire Peking azonnali „határozott ellenlépéseket” és megtorlást ígért.
A felkészültség problémája
Valójában a kérdés nem csak az, hogy jogosak-e az európai sérelmek, hanem hogy valóban felkészült-e az EU az eszkalációra. A közelmúlt tapasztalatai intő jelleggel bírnak − hangsúlyozta az Economx érdeklődésére Eszterhai Viktor, az NKE John Lukacs Intézetének munkatársa, aki felidézte, hogy Donald Trump 2025 áprilisában meghirdetett vámintézkedései egy agresszív adok-kapokba torkollott Pekinggel – a vámok egy részét villámgyorsan 124,1 százalékra, illetve kínai részről 147,6 százalékra emelve –, ám az Egyesült Államok mindössze öt hétig bírta a nyílt konfrontációt.
Washington végül arra kényszerült, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Ha a világ első számú szuperhatalmának bicskája is beletört a nyílt eszkalációba, miért lenne az EU ellenállóbb?
A szakértő úgy látja: három strukturális tényező mutatja meg, miért Kína a felkészültebb fél.
A tízéves felkészülés versus az európai tervezgetés
Kína szisztematikusan, az első Trump-kormányzat által indított vámháború óta számol a Nyugat elleni gazdasági háború eshetőségével.
Ennek jegyében gigantikus stratégiai tartalékokat halmozott fel: élelmiszerből (a világ gabonakészletének több mint fele náluk van) és kritikus nyersanyagokból egyaránt.
Ezt a törekvést kiegészítette a 2020-ban meghirdetett „kettős körforgás” stratégiája is, amely a külső függőségek csökkentésével párhuzamosan egy autonóm, belső piac által vezérelt gazdasági struktúrát próbál kialakítani úgy, hogy emellett megtartja a világgazdaságba való integráltságát.
Európában ez a felkészülés teljesen hiányzik. Jó példa erre, hogy bár egy évtizede folyik a diskurzus a kínai ritkaföldfémekről való leválásról, a statisztikák szerint a diverzifikáció kudarcot vallott.
Mivel a ritkaföldfémek feldolgozásának és finomításának közel 90 százalékát Peking ellenőrzi, egy esetleges exporttilalom − amit az USA ellen is azonnal bevetettek hét kritikus fém esetében − hetek alatt teljesen megbénítaná az európai high-tech és autóipart
− fogalmazott Eszterhai Viktor, egyben hozzátette: bár Kínának fontos az európai piac, a függőség jellege aszimmetrikus.
Aszimmetrikus függőségek és a politikai Achilles-sarkok
A kínai cégeknek már alig van pótolhatatlan technológiai kitettségük az EU felé (ami volt – például a holland ASML chipgyártó gépei –, azt a korábbi korlátozások miatt már lenyelte és részben helyettesítette a rendszer).
Ezzel szemben az európai értékláncok egy része kritikusan és aszimmetrikusan függ Kínától, mindenekelőtt a zöld átálláshoz szükséges ritkaföldfémek és akkumulátorok, a gyógyszerészeti alapanyagok, valamint a digitális infrastruktúra területén, ami komoly gazdasági és biztonsági zsarolási potenciált ad Peking kezébe.
De elég csak arra gondolni, hogy a hétköznapokban mennyi tárgyunkon virít a „Made in China” felirat.
Ráadásul Peking megtanulta sebészi pontossággal célba venni a nyugati politikai rendszerek gyenge pontjait. Az amerikai konfliktusban hajszálpontosan a Republikánus Párt bázisát adó agrárállamokat büntette viszontvámokkal.
A szakértő szerint az EU esetében is a közelgő választások, például a franciaországi belpolitikai helyzethez igazodva csaphatnak le a legérzékenyebb pontokra, például a francia luxusiparra vagy az agrártermékekre, amivel azonnali lobbynyomást és politikai instabilitást generálhatnak.
A hátország törékenysége: infláció és kötvénykockázatok
Az európai lakosság egyáltalán nincs felkészítve a gazdasági háború következményeire. Amikor az amerikai vámháború élesedett, a Walmart és a Target vezérigazgatói maguk figyelmeztették az elnököt, hogy a kínai áruk kiesése üres polcokat és súlyos inflációt okoz.
„Európa a közel-keleti konfliktus miatt eleve magas inflációs környezetben van, amit egy vámháború tovább tetézne” − mutatott rá az NKE John Lukacs Intézetének munkatársa, aki rámutatott, hogy a társadalmi teherbírás is aszimmetrikus: míg a nyugati jóléti társadalom a fogyasztásra épül, a kínai lakosság jövedelmének egyharmadát szisztematikusan megtakarítja, így strukturálisan válságállóbb. Európában a megugró infláció tartósan magas kamatokat vonna maga után, ami azonnal megemelné a tagállami kötvényhozamokat.
Az Egyesült Államokban a pénzügyminisztériumnak azért kellett sürgősen visszakozót fújnia, mert a feszültség már a dollárba vetett nemzetközi hitelt és az államkötvények piacát veszélyeztette.
Egy-két súlyosan eladósodott eurózónás tagállam esetében a finanszírozási költségek ilyen megugrása pillanatok alatt újabb szuverén adósságválságot idézhet elő.
Konklúzió: Okosabb stratégia kell
A vita során nem az a kérdés, hogy az Európai Uniónak igaza van-e. Brüsszel iparvédelmi érvei akár jogilag és morálisan meg is állhatják a helyüket. Eszterhai Viktor szerint a valódi kérdés az, hogy van-e az EU-nak valódi terve az esetlegesen eszkalálódó kereskedelmi konfliktus gazdasági és társadalmi költségeinek menedzselésére.
Az amerikai példa megmutatta: terv nélkül nem lehet győzni. Európának el kell fogadnia, hogy csökkenő világgazdasági szerepe mellett a felkészületlenség már nem hiba, hanem luxus, amit nem engedhet meg magának.
