Az Egyesült Államok és Izrael közötti szövetség eddig szinte megkérdőjelezhetetlennek tűnt a Közel-Keleten zajló háborúban, az elmúlt napok eseményei azonban azt mutatják, hogy a felszín alatt komoly stratégiai törésvonalak húzódnak.
Donald Trump csütörtökön nyíltan elismerte, hogy kifogásolta Benjamin Netanyahu döntését, miután Izrael csapást mért Irán egyik legfontosabb gázmezőjére. Az amerikai elnök szerint egyértelműen jelezte izraeli partnerének: nem támogatja az ilyen lépéseket.
„Megmondtam neki, hogy ne tegye” – fogalmazott, majd hozzátette, szerinte Netanjahu a jövőben visszafogottabb lesz. Ebben a kijelentésében az a legérdekesebb, hogy korábban az amerikai elnök a Truth Social oldalon közzétett bejegyzésében azt sugallta, semmit sem tudott a támadásról, három izraeli tisztviselő ellenben azt állította, a támadás előtt értesítették őt.
Bár Trump igyekezett hangsúlyozni, hogy a két ország „összehangoltan” jár el, a nyilatkozat inkább azt erősítette meg: Washington és Jeruzsálem mást akar elérni ugyanabban a háborúban, és nem is minden esetben egyeztetnek terveikről.
Két stratégia, egy háború
A konfliktus immár a harmadik hetébe lépett, és egyre inkább regionális méreteket ölt. Izrael célja – európai tisztviselők értelmezése szerint – nem pusztán Irán katonai képességeinek gyengítése, hanem az ország gazdasági alapjainak szétzilálása is – írja a The New York Times. A stratégia lényege: elvágni a rezsim fő bevételi forrásait, és ezzel olyan belső nyomást generálni, amely az állam működésének összeomlásához vezethet.
Ennek jegyében érte támadás a Dél-Parsz gázmezőt, amely a világ egyik legnagyobb ilyen jellegű energia-lelőhelye és kulcsszerepet játszik Irán exportbevételeiben.
Teherán válasza gyors volt és látványos. Rakéták csapódtak be Katar egyik legfontosabb ipari központjába, Ras Laffanba, súlyos károkat okozva az öböl menti energiahálózatban. A támadás egyértelmű üzenet volt: Irán kész kiterjeszteni a konfliktust, és nem riad vissza attól sem, hogy a globális energiarendszert vegye célba.
Európa az eszkalációtól tart
Európai elemzők szerint Izrael számítása kockázatos. Úgy vélik, a gazdasági nyomás nem meggyengíti, hanem éppen ellenkezőleg, radikalizálja Iránt. A rezsim túlélési logikája ilyenkor az eszkaláció: a megmaradt rakéta- és drónkészletek bevetése, valamint a térség sebezhető infrastruktúrájának célba vétele.
Az öreg kontinens közben egyre kényelmetlenebb helyzetben találja magát: miközben politikailag továbbra is az Egyesült Államok szövetségese, gazdaságilag sokkal közvetlenebbül érzi a konfliktus hatásait. Az európai kormányok elsődleges célja az eszkaláció elkerülése, mert egy elhúzódó, regionális háború újabb energiaválságot idézhet elő egy amúgy is törékeny gazdasági környezetben. Diplomáciai csatornákon ezért inkább a feszültség csökkentését sürgetik, és igyekeznek visszafogni azokat a lépéseket – különösen az energetikai infrastruktúra elleni támadásokat –, amelyek láncreakciót indíthatnak el a globális piacokon.
A háttérben ugyanakkor növekszik a frusztráció: Brüsszelben attól tartanak, hogy miközben nincs valódi ráhatásuk az eseményekre, a következmények – az energiaárak emelkedése, az ellátási bizonytalanság és az inflációs nyomás – ismét elsősorban Európát sújtják majd.
Washington más pályán mozog
Trump számára a háború egyik legfontosabb dimenziója nem katonai, hanem gazdasági. A Fehér Ház elsődleges célja az energiaárak kordában tartása, és annak megakadályozása, hogy a konfliktus megbénítsa a Hormuzi-szoros forgalmát – azt a szűk tengeri útvonalat, amelyen a világ olaj- és gázszállítmányainak jelentős része halad át.
Az amerikai kormányzat ezért egészen szokatlan lépéseket is mérlegel. Scott Bessent pénzügyminiszter arról beszélt, hogy akár az iráni olajra vonatkozó egyes szankciók ideiglenes enyhítése is szóba kerülhet, hogy növeljék a kínálatot és lenyomják az árakat. Ez első pillantásra a helyzet tehát ellentmondásos: miközben Washington katonailag nyomást gyakorol Iránra, gazdaságilag akár többletbevételhez is juttathatja. A cél azonban rövid távú: stabilizálni a piacokat, és elkerülni az árrobbanást.
Az amerikai hadvezetés közben azt hangsúlyozza, hogy folyamatosan támadják az iráni katonai infrastruktúrát. Pete Hegseth védelmi miniszter szerint több száz célpontot értek már csapások, köztük rakétatárolókat és drónindító állásokat. A valóság azonban árnyaltabb. Irán gyors válaszcsapásai arra utalnak, hogy az Egyesült Államok nem tudta megszerezni az úgynevezett eszkalációs dominanciát – vagyis nem képes megakadályozni, hogy Teherán újabb és újabb támadásokkal emelje a tétet.
Repedések a szövetségben, ráadásul szélesedik a konfliktus
A legnagyobb aggodalom most az, hogy a háború új szereplőket ránt be. Szaúd-Arábia már jelezte: nem marad tétlen, ha saját területét vagy gazdasági érdekeit éri támadás. Rijád felett is becsapódtak rakéták, és a királyság vezetése egyre nyíltabban beszél a katonai válasz lehetőségéről. A térség így egy olyan spirálba kerülhet, ahol minden újabb csapás újabb szereplőt kényszerít döntésre.
Trump igyekszik bagatellizálni a Netanjahuval való nézeteltéréseket, a fejlemények azonban mást mutatnak: az Egyesült Államok és Izrael nem ugyanazt a háborút vívja. Miközben Izrael a rendszer meggyengítésére, sőt akár összeomlasztására törekszik, Washington egyre inkább a következmények kezelésére koncentrál – mindenekelőtt arra, hogy a konfliktus ne robbantsa fel a világgazdaságot.
A kérdés már nem az, hogy meddig tart a háború, hanem az, hogy ki tudja még kontrollálni.
