Tavaly ősz óta az eurózónában folyamatosan lassul az infláció − figyelmeztetett már számos elemző −, deflációról, vagyis az éves árindex nominális csökkenéséről még nincs szó, de sokan ezt várják, köztük a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közgazdászai. Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója szerint a Japán-szindróma terjedése leginkább az euróországokat veszélyeztetheti − ezt emelte ki decemberben, az Európai Központi Bank (ECB) vezetőivel folytatott konzultáción is.
Japánban a kilencvenes évek közepétől alakult ki egy olyan akut deflációs környezet, amelynek hatására a gazdaság stagnálni kezdett. A szindróma lényege, hogy ha az árak csökkennek, akkor az beépül a várakozásokba és befolyásolja a gazdasági szereplők magatartását. A vállalatok és a háztartások elhalasztják beruházási és fogyasztási döntéseiket, hogy így csökkentsék a később jelentkező költségeket, minek folytán sérül a reálgazdaság növekedési ereje.
Az ECB viszont rendre azt hangsúlyozza, hogy valójában nincs deflációs veszély (bár az eurózónában már négyéves mélypontra, 0,8 százalékra estek idénre a fogyasztói árak). A valutaövezet gazdasági helyzete ugyanis több ponton jelentősen eltér a Japánban látottól − szól az érvelés. Egyfelől az inflációs várakozásokba nem épültek be a kockázatok, felmérések szerint az európai fogyasztók középtávon 2 százalék körüli árváltozással számolnak. Másfelől a japán deflációs tényezők közül a két legfontosabb egyike sincs (még) jelen. Az áresés 1997-től indult be a szigetországban, amikortól kezdve az aktív korú munkaerő-állomány csökkenni kezdett, vagyis az összkereslet demográfiai okokból zsugorodott. Meghatározó tényező volt a bankrendszer likviditási válsága is: az ingatlanpiaci krach és a Bank of Japan késlekedése miatt a japán bankok zöme olyan mértékben kényszerült leépíteni mérlegfőösszegét, hogy a hitelcsatornák elapadtak, és a vállalatok is súlyos alkalmazkodásra kényszerültek.
Az eurózónában még nincs demográfiai krízis, és bár a bankrendszerben tart a mérlegkiigazítás, várhatóan ha szerény mértékben is, de beindulhat a hitelezés, éppen a jegybanki programok támogatásával. Az ECB szerint nem a defláció a fő baj, hanem hogy egyenetlenül zajlik a bankrendszer portfóliótisztulása, ezért eltérőek az egyes országok hitelpiaci folyamatai és a vállalatok alkalmazkodása is. Dél-Európában például több olyan ország már lényegében deflációs csapdába került, míg északabbra stabilak, adott esetben még nőnek is az inflációs várakozások − ez pedig eleve megnehezíti a jegybank dolgát az árvárakozások horgonyzásában.
Az inflációs várakozásokat a jegybankok alig képesek befolyásolni − állítja Demosthenes Tambakis, a Cambridge-i Egyetem közgazdásza −, sokkal inkább a gazdasági szereplők tapasztalatai határozzák meg őket. A jegybankok hitelessége a várakozások horgonyzottságától, az inflációt visszaszorítani képes politikák hatékonyságába vetett hittől függ. A gazdaság szereplői nem tartanak deflációtól, de annak megakadályozását sem tételezik fel a jegybankokról. Ezért lehetséges, hogy a válság közepette az ECB és a Fed is képes volt stabilizálni az inflációs várakozásokat − idézte Tambakist a The Economist − , ám a munkaerő-piaci folyamatokra, a gazdaság összkibocsátására nem tudtak hatni.
Szerző: Gerőcs Tamás
