Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
− Az euró bevezetésének idején ön volt az Európai Bizottság (EB) gazdasági ügyekért, monetáris politikáért és az euróért felelős biztosa. Visszatekintve az azóta eltelt időszakra és látva a mostani, kaotikusnak tűnő helyzetet az eurózónában, ez az a kép, amit látni szeretett volna?
− Az eurót egy dinamikus, euforikus időszakban indítottuk útjára, ám 14 évvel később kiábrándító a helyzet: válságok sorát látjuk, sok a hezitálás. Az euró létrehozásának fő célja az egységes belső piac védelme volt a vámhatárok lebontásával, az adminisztratív korlátok felszámolásával, valamint a közös gazdaság- és monetáris politika kialakításával. A közös pénz bevezetésének második célja az volt, hogy megvédjük Európát a nemzetközi és pénzügyi válságoktól, a közös pénz védőernyőt biztosít az árfolyamkockázatok ellen. A harmadik cél a vállalatok versenyképességének növelése volt. Mindezek következményeként a közös pénz bevezetését követően az eurózónán belül a kereskedelem és a működőtőke-befektetés (fdi) gyorsulva bővült. A stabilitási keretszabályozások miatt az infláció szinte eltűnt − 1999 és 2008 között 2,0−2,2, százalékos volt a pénzromlás, mivel az inflációs várakozások horgonyzottak, a hosszúhozam-várakozások alacsonyak maradtak −, mindez a befektetési hajlandóságot is ösztönözte. Az euró elindításakor, 2000-ben az eurózóna növekedése 3 százalékos volt és még tíz évvel a közös pénz bevezetése után is 2 százalékon állt. A Lehman Brothers bedőlését követő válság után pedig a valutaövezet miatt létrehozott Európai Központi Bank (ECB) tevékenysége − a nagy mennyiségű likviditás biztosítása − tette lehetővé, hogy a bankrendszer ne dőljön be. Véleményem szerint, ha ez nem lett volna, akkor a mostani európai válság is súlyosabb lenne.
A kormányok hibáztak
− Nem osztja azt a véleményt, hogy most a periféria tagállamainak könnyebb lenne a helyzetük, ha valutájuk leértékelésének lehetőségével élhettek volna a válságkezelés során?
− Nem, szerintem az rosszabb lett volna. A leértékelés sohasem jó dolog. Azon országok, amelyek ehhez az eszközhöz nyúltak korábban, egyre szegényebbé is váltak. A jelenlegi krízis nem az euró válsága, hanem az európai versenyképességé. Az igazi probléma az, hogy az euró bevezetését követően az európai kormányok nem tartották magukat az általuk vállalt kötelezettségekhez.
− Mire gondol?
− Az euró bevezetésekor sok mechanizmusról, eljárásról, szabályozásról megállapodtunk annak érdekében, hogy biztosítsuk a gazdasági és fiskális politikák konvergenciáját. Emiatt alkottuk meg a stabilitási paktumot és állapodtunk meg a többoldalú ellenőrzési mechanizmusokról, az általános gazdasági irányvonalakról, az eurócsoport létrehozásáról. Amikor az eurót útjára indítottuk, mi figyelmeztettünk arra, hogy biztosítani kell a gazdaságpolitikák konvergenciáját. Az évek előrehaladtával azonban a kormányok nem tartották magukat az ígéreteikhez, ami a rendszer hitelességére is rossz hatással volt. Erre példa lehet, ahogy Jacques Chirac francia elnök és Gerhard Schröder német kancellár lazítani akart a stabilitási paktum fegyelmén és figyelmen kívül hagyta az abban előírt szankciók alkalmazását.
A válság kitörését követően jelentősen megugrottak az államadósságok. Egy 90 százalék feletti államadósságszint nem fenntartható, a szabály szerint 60 százalék a megengedett, a 2 százalék feletti államháztartási hiány pedig automatikusan emeli az államadósságot.
− Ezek szerint nem osztja azt a véleményt, amelyet egy közelmúltbeli tanulmányban állítottak amerikai közgazdászok − szemben Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff 2010-ben kiadott elemzésével −, hogy nem létezik a 90 százalékos bűvös államadósság-határ?
− Nem lehet gazdasági növekedés ekkora áht-hiány és államadósság mellett, mert negatív várakozásokat idéz elő. A növekedés fő forrása a fogyasztás és a magánbefektetés, valamint az export. Ilyen magas adósságszint mellett a befektetők arra számíthatnak, hogy a hiány csökkentése érdekében emelkednek az adók. Ilyen körülmények között pedig egy vállalat a befektetéseinek visszafogásával és elhalasztásával reagál, mert tudja, hogy végül úgyis az adófizetőknek kell ezt a pénzt előteremteniük.
− A jelenlegi helyzet így a 22-es csapdájának tűnik: az ECB rengeteg pénzt pumpált a rendszerbe annak reményében, hogy a hitelezés újraindul és fellendülnek a beruházások, de Mario Draghi jegybankelnök a kamatdöntő üléseket követően rendre megemlíti, hogy ezek a források nem jutnak el a reálgazdaságba és így a vállalatokhoz sem...
− Mivel ezt a forrást a bankok az eszközállományuk javítására használták. Még mindig nincs elég bizalom a rendszerben. Márpedig a növekedés alapja a bizalom. Az adósság egy bizonyos szintje felett pedig nincs bizalom és a befektetők elhalasztják a befektetéseiket, a fogyasztók pedig inkább megtakarítanak. Ez mind a növekedés ellen hat. A költségvetéseknek kiegyensúlyozottnak kell lenniük.
Veszélyes, de kezelhető a divergencia
− Az EB az országspecifikus ajánlásainak ismertetésekor épp most adott további két évet Franciaországnak, más tagállamoknak pedig egy évet arra, hogy hiányukat a referenciaszintre csökkentsék. E döntések nem jelentik kettős mérce alkalmazását?
− Nem vagyok annyira biztos az EB kommunikációjában, miután többször elhangzik az utóbbi időben, hogy a testület kettős mércét alkalmaz. Egyes országokkal szemben nagyon szigorú, míg másokkal engedékenyebb. A kérdés azonban nem az, hogy egy vagy két évet kap egy ország, hanem az, hogy ez az idő elegendő lesz-e a bizalom megteremtésére, hogy a befektetők beruházzanak, a fogyasztók pedig fogyasszanak − akkor a növekedés is visszatér.
− Jelentős divergencia látszik az EU-tagállamok között, emelkedik az euroszkeptikusok aránya több tagállamban is, és még mindig a kockázatok között szerepel az eurózóna szétesése. Mi erősítheti a tagállamok közötti összetartást?
− A divergencia valós probléma Németország és más tagállamok között − szerintem ez a fő probléma. A német és francia gazdaság közti divergencia pedig nagyon veszélyes a rendszer stabilitása szempontjából, így nagyon fontos volna mérsékelni. Az eurózóna felbomlása Berlin számára elfogadhatatlan lenne, hiszen exportjának nagy része Európába irányul. Közös valuta nélkül pedig nincs egységes belső piac sem. A divergencia nagy probléma, de ezzel az európai döntéshozók is tisztában vannak és próbálnak rá megoldást találni. Ezzel együtt nem gondolom, hogy az eurózóna felbomlása az európai rendszer végét is jelentené.
− Körvonalazódni látszik az EU−USA szabadkereskedelmi egyezmény. Ön szerint az ebből fakadó előnyök ígérete erősítheti a tagállamok közötti összetartást?
− Az EU és az USA közötti viszony tipikus esete a kontinensen belül is fellelhető észak−déli ellentéteknek: a protekcionista és a nyitottabb országok közötti mentalitásbeli különbségekből fakadó feszültségeknek. A megállapodás alapvetően hasznos lenne, de a mentalitásbeli különbségek miatt véleményem szerint nagyon nehezen menedzselhető tárgyalássorozat lesz − leginkább a protekcionistább tagállamok miatt, főleg ha belpolitikai síkra terelődik. Előbb-utóbb viszont biztosan születik egyezség.
A befektetők átláthatóságot akarnak
− Ön több olyan francia nagyvállalat igazgatóságában is benne van, amelyeknek volt/van befektetése Magyarországon. Milyennek látja az itteni befektetési környezetet?
− Az egész kelet-közép-európai térséget súlyosan érintette a válság sok szempontból, nemcsak Magyarországot. Ezen országokban több területen − infrastruktúra-fejlesztés, építőipar, környezetvédelem − jelentős beruházásokra van szükség. Összességében a térség gyorsabban és erőteljesebb növekedéssel jöhet ki a válságból, mint Nyugat-Európa. Ennek érdekében fontos a bizalom üzenetének közvetítése a befektetők felé. Ennek pedig mindig \"nagyobb európai integrációnak\" kell lennie és nem \"kevesebb európai integrációnak\". A befektetők elsősorban átláthatóságot akarnak a fiskális és az adópolitikában, biztosítékokat a politikai rendszertől az üzleti világ felé, az OECD-országokban érvényes nemzetközi szabályoknak való megfelelőséget, valamint megfelelő infrastruktúrát. A régiós országoknak sok előnyük van, elsősorban a munkaerőköltségekben. Az Eurostat adatai szerint például Franciaországban az egy órára eső munkaerőköltség 34,2 euró, az Egyesült Királyságban 20,1 euró − a tb-járulékokkal együtt −, míg Magyarországon csupán 7,6 euró.
− Említette, hogy fontos az adórendszer és a fiskális politika átláthatósága, az ország adósságszintje és a bizalom. Az elmúlt időszak Magyarországot érintő kritikáiban ezek az aspektusok nem igazán pozitív jelzővel szerepeltek.
− Az átláthatóság és a nemzetközi szabályoknak való megfelelés út a bizalomhoz is. Egy befektető biztos szeretne lenni abban, hogy megtérül a befektetése. Fontos, hogy milyen az adórendszer, mennyire stabil, mennyire gyakran változik − a megtérülés szempontjából pedig alapvető a kiszámíthatóság. Úgy gondolom, Magyarország sokat tesz azért, hogy javulást érjen el. Az világos, hogy sok a probléma. A helyzet javítása érdekében meg kell találni a középutat a kiigazítás, a növekedés, valamint a befektetések és a fogyasztás fellendítése között.
Reuters
