Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Bóvli lett a világ legrégebbi bankjából, miután a Standard & Poor\'s a múlt héten a BB kategóriába süllyesztette az 540 éves Banca Monte dei Paschi di Siena S.p.A.-t (MPS). A hitelminősítő szerint a harmadik legnagyobb olasz bank veszteségei valószínűleg magasabbak, mint feltételezték és a menedzsment gyengeségét tükrözik − mindahhoz képest, ami mostanában kiderült, az S&P visszafogottan fogalmazott. Az MPS máig nem teljesíti az Európai Bankhatóság (EBA) tőkekövetelményeit, holott a Berlusconi-kormány még 2009-ben kisegítette 1,9 milliárd euróval. Tavaly már 3,9 milliárd euró támogatásért folyamodott a sienai bank vezetése − beleértve az előző refinanszírozását −, végül az ez év januári közgyűlés összesen 6,5 milliárd eurós tőkeemelést fogadott el (Napi Gazdaság, 2013. január 28.). Az állami segítséget jóváhagyta a bankfelügyelet tisztét betöltő olasz jegybank, a kormányzat pedig hangsúlyozta, nem ingyen pénzről van szó, hiszen a bank speciális kötvények révén jut forráshoz, melyeket a kincstár vesz meg 9 százalékos induló hozammal és ha az MPS nem törleszt, akkor az állam részvényre cserélheti őket.
Egyes olasz vélemények szerint az lenne a legjobb, ha az állam simán átvenné az MPS-t és rendcsinálás után vinnék vissza a piacra. Ez azonban részben jogi akadályokba ütközik, ráadásul aligha képzelhető el, hogy a távozó szakértői kormány − amelynek feje, Mario Monti saját listával indul három hét múlva a választásokon − még vállalná a feladatot. A baj ugyanis nem csak a tőkehiány. A közgyűlés előtt vált ismertté, hogy az MPS mérlegében nem szerepel mintegy 720 millió euró mínusz, melyet 2010 előtt szedett össze bonyolult derivatívaügyletekkel. Ezekkel pedig azokat a veszteségeket akarták eltüntetni, amelyek a mostani problémák gyökeréből fakadtak: az MPS 2007-ben, tehát még a válság előtt megvásárolta a Santandertől a padovai Banca Antonvenetát nagyjából 9 milliárd euróért, mintegy 35 százalékkal drágábban, mint amennyiért a spanyol pénzintézet néhány héttel korábban megvette azt a holland ABN Amrótól. A már akkor is magasnak ítélt összegből körülbelül hétmilliárd folyt be közvetlenül a Santanderhez − derült ki mára −, a többi egy londoni számlára került, amely az olasz média szerint alkalmas lehetett kenőpénzek kifizetésére, politikai kasszák feltöltésére is. A politikai szál pedig igen erős a történetben: az MPS fő tulajdonosa egy sienai alapítvány, tagjai zömét a térségben hagyományosan meghatározó baloldal, jelen esetben a Demokrata Párt (PD) delegálja − utóbbi most a választások nagy esélyese. A jobboldal érthetően igyekszik kihasználni a kampányban a bankbotrány szálat − sokak szerint nem véletlenül dőltek ki pont most a csontvázak a szekrényből −, de Monti is hangsúlyozta: a történtek azt igazolják, hogy távol kell tartani a pártokat a bankoktól. Erre a PD-t vezető Pier Luigi Bersani azzal vágott vissza, hogy a bankárokat is távol kell tartani a pártoktól (Monti ugyan soha nem volt bankár, de szerepelt a Goldman Sachs tanácsadói között).
Legalább ilyen fontos lehet az ügy többi következménye. Az olasz bankszövetség elnöke, Giuseppe Mussari a derivatívaügyletek kipattanásakor lemondott tisztségéről − ő volt az MPS elnöke az érintett időben és nem biztos, hogy ennyivel megússza. A sienai, illetve a római ügyészség már eljárást kezdett az MPS korábbi vezetése ellen piacbefolyásolás, hamis könyvelés, a felügyelet munkájának akadályozása és csalás gyanújával. De lépnie kellett egy római közigazgatási bíróságnak is, miután a Codacons fogyasztóvédelmi szervezet keresetet nyújtott be annak kivizsgálására, hogy az olasz jegybank, illetve a többi illetékes (az alapítványokat felügyelő gazdasági minisztérium, valamint a tőzsdefelügyelet) miért nem ellenőrizte, mi folyik az MPS-nél. A jegybank kérte az eljárás elutasítását, hangsúlyozva, hogy éberen ellátta felügyeleti szerepét − ezzel együtt maradtak nyitva kérdések. Mint mára kiderült, mind az MPS belső ellenőrzése, mind a felügyeleti ellenőrök már 2009-ben figyelmeztettek a homályos ügyletekre, ám a jegybank csak 2011 végén lépett akcióba. Ráadásul a Banca d\'Italia engedélye nélkül nem lehetett volna lebonyolítani a 2007-es, gyanúsan drága Antonveneta-vásárlást sem − a kormányzója pedig akkoriban az a Mario Draghi volt, aki ma a nemsokára az eurózóna bankfelügyeleti szerepét is betöltő Európai Központi Bank (ECB) élén áll.
