Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A japán folyó fizetési mérleg szeptemberi hiánya lehet az, ami már tényleg elindítja a pánikot − kommentálta néhány befektető két hete, amikor közzétették az adatokat, miszerint Japán több mint harminc év után újra többet költött otthon, mint amennyit szerzett külföldi befektetései és exportja után. A fejlett országok között kiemelkedő adósságállománya ellenére a bizalmat Japán eddig főként nettó hitelezői pozíciójával tudta megteremteni, tehát veszélyes lenne, ha az ország a hatvanas évek után újra visszatérne a strukturális folyó fizetésimérleg-deficithez. Bár elemzők a szeptemberi fizetésimérleg-adat után figyelmeztettek, hogy a legtöbb negatív tényező csupán átmeneti volt, mégis figyelemre méltó, hogy sem a jen, sem a japán kötvények nem mozdultak az adat után.
A japán adósságállomány megállíthatatlan növekedése − aminek bruttó aránya már a GDP 240 százaléka felé közeledik, értéke pedig meghaladta a 12,5 ezermilliárd dollárt − rengeteg közgazdászt és befektetőt késztetett arra az utóbbi években, hogy az ország közelgő csődjéről beszéljen vagy arra fogadjon − eddig azonban a jóslataik nem váltak valóra.
A hosszú távon finanszírozhatatlannak tűnő adósság ellenére rendkívül alacsony kamatra tud pénzt szerezni az ország: a tízéves kötvényeket mindössze 0,75 százalékos hozamon veszik a befektetők. Az alacsony kamatkörnyezet azonban megtévesztő, mivel nem a japán gazdaság erejéről tanúskodik: éppen azért ilyen alacsonyak a kamatok, mert Japán nem tud csődbe menni − hiszen végtelen mennyiségű pénzt tud nyomtatni jegybankjával (BoJ) −, viszont a piaci szereplők arra sem számítanak, hogy érdemi növekedésre lenne képes a következő években. Az alacsony kamatokat támogatja az is, hogy az expanzív monetáris politka ellenére sem nőtt az infláció az országban − sőt inkább deflációba hajlik a környezet. A japán adósságokat ráadásul becslések szerint több mint 90 százalékos arányban belső megtakarítók − nyugdíjalapok és háztartások − birtokolják, akik adófizetés helyett inkább az állam hitelezését preferálják. Ez a befektetőtípus kevésbé érzékeny az országgal kapcsolatos rossz makrohírekre, mint a külföldi befektetők − utóbbiak természetesen alacsony kockázatuk, és nem a vonzó hozamuk miatt veszik a japán kötvényeket.
A Japán gazdaságát a nyolcvanas évek közepe óta kínzó problémákra − amit a közgazdaságtan japán betegségnek nevez − eddig nem sikerült megoldást találniuk az országot vezető politikusoknak. A nyolcvanas évek végén kipukkadt japán ingatlanbuborékra válaszul a kormány fiskális expanzióval és laza monetáris politikával válaszolt, de ezt vagy nem elég agresszívan tette (ahogyan a keynesiánus közgazdászok állítják), vagy nem helyezett kellő hangsúlyt a strukturális reformokra (ezen az állásponton vannak a liberális közgazdászok). A japán nominális GDP mindenesetre a kilencvenes évek közepe és a kétezres év vége között stagnált, 2008−2009-ben pedig esett négy százalékot, ahonnan azóta sem tápászkodott fel − tehát a japán gazdaság teljesítménye ma alacsonyabb, mint húsz éve volt. A gyenge növekedési pályáért a legtöbb megfigyelő a deflációt teszi felelőssé. A defláció arra ugyan jó, hogy a jövedelmek értékét növelje − de ha a fogyasztók arra számítanak, hogy később még többet fog érni a pénzük, akkor elhalasztják vásárlásaikat. Ugyanez igaz a vállalatokra is: mi értelme lenne befektetni a tőkét, ha annak a befektetés kockázata nélkül is hozama van. A problémákhoz hozzáadódik a demográfiai gyengeség − a lakosság öregedése miatt egyre kevesebb adófizető tart el egyre több nyugdíjast −, valamint a válságos időkben a menedékkeresés miatt felértelődő jen, amely a japán nagyvállalatokat szorítja a csőd szélére.
Bármit tesz az új japán kormány, minden irányban súlyos kockázatok várják. Ha nem lép semmi rendkívülit, vagy megszorításokkal sokkolja a reálgazdaságot (ahogyan az európai országok tették az utóbbi néhány évben, újabb recessziót előidézve), akkor azt kockáztatja, hogy a japán befektetők lassanként felismerik, az eddigi modell nem folytatható. Ebben az esetben megkezdhetik a kilépést a jenben denominálit eszközökből, ami katasztrofális hatásokkal járhat: a japán adósságszolgálat néhány bázispontnyi emelkedése is fenntarthatatlanná tenné a költségvetést, az államkötvények értékcsökkenése pedig felborítaná a nyugdíjalapokat. Ha viszont a japán ellenzék belekezd terve megvalósításába, és a BoJ valóban végtelen pénzzel önti el a bankokat − a terv szerint ezzel az inflációt indítanák be −, akkor a folyó fizetési mérleg deficitje tovább emelkedne a tőke kiáramlása miatt. A Société Générale elemzői szerint az egyetlen megoldás az lenne, ha a BoJ váratlanul bejelentené, hogy egyszerűen leírja a mennyiségi lazítási programok során felvásárolt adósságokat − a jen árfolyama ugyan összeomlana, de ez megegyezik a japán gazdaságpolitika céljával.
