Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A dohányforgalmazás szigorúan szabályozott állami monopóliuma nem ismeretlen Európában, mint ahogy az sem, hogy szociális szempontokat is figyelembe vesznek egy-egy dohányengedély odaítélésekor. Olaszországban például minden év első negyedévében nyújthatja be kérvényét az állami monopóliumok igazgatóságánál (AAMS) az, aki dohányárut akar értékesíteni, s kérelmében előre jeleznie kell, mennyire felel meg a legfontosabb szempontoknak. Ezek közül is kiemelkedik a tervezett trafik helye, illetve az, hogy hol van a három legközelebbi, már működő egység − az adott település lakosainak számától függ, hogy milyen messze kell valakinek mennie egy doboz cigiért. Egy százezer fősnél nagyobb városban akár kétszáz méterenként lehet dohányárudát találni, csakúgy, mint egy tízezresnél kisebben; a legtöbbet, legalább 300 métert a 10−30 ezer fő közti kisvárosokban kell gyalogolni a következő nagy \"T\" betűs barna cégérig. Minden esetben figyelembe kell venni, hogy 1500 lakosonként egy trafik lehet a településen (az országra nagyon jellemző, szétszórt házcsoportokból álló kistelepüléseken az AAMS tehet kivételt e szabály alól). A 30 ezresnél nagyobb városokban csak nyilvános árverésen lehet elnyerni a trafiknyitás lehetőségét.
Azt is tudni, elvben kiket privilegizál az AAMS: ilyenek a háborús sebesültek, illetve a hadiözvegyek, a menekültek, ha olyan országból érkeztek, ahol hasonlóan szabályozzák a dohánykereskedelmet, a legalább 40 százalékos rokkantak. Ha egy trafikért egyenlő feltételekkel küzdenek a jelentkezők − mondjuk mindkettő azonos mértékben rokkant −, akkor az eltartandó családtagok száma alapján dönt a hatóság. Hogy a részletes szabályok ellenére mégsem működhet tökéletesen a rendszer, azt jelzi, hogy az AAMS külön figyelmeztet rá: egyetlen alkalmazottjának sincs joga arra, hogy felkeresse a jelentkezőket és anyagi ügyekről beszéljen vele.
