Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem igaz a sokat hangoztatott tétel, amely szerint a válság szerte a világon összefogásra kényszerítette a politikai erőket - állítja elemzésében a Political Capital Institute. A válságot az aktuális ellenzék szinte mindenütt igyekszik a maga javára fordítani, a krízis hatásaiért a kormányzatot téve felelőssé. A válság általában felszínre hozza a szociális különbségeket, valamint a politikai, ideológiai és etnikai törésvonalakat, amelyek ráadásul egymásra csúszva és egymást erősítve jelentősen kikezdhetik a társadalmi-politikai stabilitást. Mindezzel összefüggésben Kelet-Közép-Európa több kormányzata esetében további destabilizációval kell számolni - a kormányváltások nyomán viszont stabilabb parlamenti háttérrel és/vagy társadalmi támogatottsággal rendelkező, működőképesebb kormányok jöhetnek létre, amelyek hatékonyabb intézkedéseket hozhatnak a válság kezelésére.
Ahogy az Egyesült Államok másodlagos hitelpiacáról indult válság gazdasági következményei alól, úgy a politikai hatások alól sem vonhatja ki magát egy kormányzat sem. Korábbi kockázatelemzésünkben azt jósoltuk, hogy az elhúzódó és egyre népszerűtlenebb válságkezelés azon kormányok stabilitását is kikezdi, amelyeket rövid távon megerősített a válság. Ez több ország (például Magyarország, Csehország, Románia) esetében is beigazolódni látszik. A mélyülő válság és a szűk mozgástér egyre népszerűtlenebb válságkezelésbe hajszolja a kormányzatokat a régióban, így azon országokban is csökken a kormányzatok támogatottsága (ilyen Lengyelország és Szlovákia), ahol eddig megtartotta népszerűségét a kormányzat. Izlandot leszámítva eddig csak közép- és kelet-európai kormányok buktak bele a válságba, ez pedig érezhetően felerősíti a régióval szembeni általános bizalmatlanságot. A kelet-közép-európai régióban kéz a kézben jár a gazdasági és a politikai válság, így egyes kommentárok már teljesen "leírják" a térség egészét. Ez tovább ronthatja ezen országok gazdasági pozícióját, és önbeteljesítő jóslatként akár láncreakciót is beindíthat, további kormánybukásokat indukálva.
A válság minden országban beszűkítette a kormányok politikai mozgásterét, így teljesítményük fő indikátora az lett, hogy mennyire képesek megóvni a társadalmat a válság hatásaitól. A válságkezelés azonban szinte minden országban rövid távú érdeksérelmekkel jár.
A krízis több országban a meglévő pártpolitikai vitákat is felerősíti, korábbi problémákat hozva hangsúlyosabban a felszínre (például Bulgáriában a korrupció kérdését), és sokszor a koalíciós konfliktusok elmélyítésén keresztül ássa alá a kormányzati stabilitást.
A gazdasági válság jól láthatóan elmérgesíti az etnikai konfliktusokat, mérsékelten bár, de felerősíti az unióellenes hangulatot a régió országaiban és jelentősen növeli a radikális mozgalmak támogatottságát. A júniusi EP-választás megerősítheti a szélsőséges pártokat és destabilizálhatja a kormányzatokat nemcsak a régióban, de Európa egészében is. A kormányok stabilitását a jelentős társadalmi tiltakozás tovább gyengítheti. A krízis egyértelmű politikai következménye a radikális mozgalmak, pártok és ideológiák, illetve az előítéletek megerősödése. Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt felerősödhet az EU-szkepszis, ami akár az EP-választások eredményeiben is visszaköszönhet.
A válság néhány kivételtől eltekintve minden kormányt meggyengített, ami arra utal, hogy nemigen létezik a lakosság által is tökéletesen hatékonynak ítélt válságkezelés.
A kormányok azokban az országokban tudták megtartani népszerűségüket, ahol eddig nem volt szükség megszorító intézkedésekre - tehát a válság nem volt közvetlen hatással a lakosság életszínvonalára. Lengyelországban és Szlovákiában például a válságnak már nagyon súlyos gazdasági hatásai vannak, de a kormányok eddig annak költségvetési hatásait nem kezelték, csak élénkítő csomagokat fogadtak el, így a lakosság szemében inkább "segítő kéznek" tűnnek. Középtávon azonban ezek az országok sem kerülhetik el a megszorító intézkedéseket, így a politikai válság vélhetően csak késik, de várható.
A régió legtöbb országa kényszerpályán mozog, így a kormányváltás nem jelenthet gyökeres gazdaságpolitikai váltást. Az új kabineteknek legfeljebb nagyobb támogatottságuk lesz a szükséges intézkedések végrehajtásához, amit ugyanakkor gyorsan el is veszíthetnek a megszorítások miatt, ahogy például Romániában történt.
