A Fannie Mae és a Freddie Mac államosítását követően sokkal hangsúlyosabb a pénzpiacok számára a következő amerikai elnök személye. A két másodlagos jelzálogpiaci intézmény sorsával kapcsolatban - a pénzügyminisztérium jelenlegi álláspontja szerint - Bush elnök mossa a kezét, a döntést utódjára bízza. Az adminisztráció óvatossága nem vétetlen, a Fannie és a Freddie kitettsége egyes becslések szerint ugyanis elérheti az Egyesült Államok GDP-jének akár 40 százalékát is.
Az állami beavatkozás káros hatásairól, egyúttal az állam folytonos szerepvállalásának szükségességéről beszélt a Figyelőnek adott interjújában a világ legtöbbet idézett közgazdásza, a Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz. A Columbia University professzora, 1992-ben csatlakozott a Clinton-adminisztráció mellett működő Council of Economic Advisers (gazdasági tanácsadók tanácsa) testületéhez, de megjárta a Világbank fejlesztési politikáért felelős alelnöki posztját is. Az önmagát demokratának valló közgazdász-szakembert az Egyesült Államok következő elnöke előtt álló feladatokról kérdezték.
Stiglitz szerint - aki Obamát szeretné látni a 2010-ben beiktatásra kerülő adminisztráció élén - el kell oszlatni a piacok mindenhatóságáról szóló mítoszt, egyúttal konkrét lépéseket kell tenni a pénzpiacok szigorúbb központi szabályozása érdekében. A szakember szerint nemcsak Amerikának, de a legtöbb országnak is "problémamegelőző intézkedések meghozatalára felhatalmazott, és azok meghozatalára képes, hatékony államra, pontosabban kormányzatra van szüksége".
Arra a kérdésre, hogy hol lát erre megvalósult példát, Stiglitz az Egyesült Államok kormányának sok fejfájást okozó, a Dél-Amerikai államokat szövetségbe formálni akaró Chavez-vezette Venezuelát, valamint Bolíviát és Malajziát jelölte meg.
A szakember szerint a jelenlegi pénzpiaci válság neheze még előttünk van, újabb bankok fognak tönkremenni, vagy áron alul kerülnek majd versenytársaik kezébe. Ennek ellenére Stiglitz óva intett attól, hogy a Bush-adminisztráció közelmúltbeli beavatkozásait a kilábalás felé tett lépésekként értékeljük, mivel sokkal inkább az azokban rejlő morális kockázatok a mérvadók.
Szerinte a bankok túlzott kockázat-vállalását erősítette az állam közbelépése a Brear Stearns bedőlése idején, hiszen az lépés azt az üzenetet közvetítette a pénzintézetek felé, hogy "a George W. Bush-féle állam, jóllehet piaci retorikát használ és az állam szerepének korlátozását prédikálja, mégis azonnal kimenti őket a pácból."
Az állam efféle magatartása elítélendő, lévén infláció-gerjesztő hatású: amellett, hogy az adófizetőket terheli, egyúttal felelőtlen pénznyomásra is sarkallja a kormányzatot. Stiglitz szerint a bankvezéreket, akik a kockázatok hibás megítélése miatt a jelenlegi helyzetébe juttatták az amerikai gazdaságot nem büntették meg kellőképpen, hatalmukat nem korlátozták eléggé.
A Nobel-díjas professzor szerint a kockázatok hibás megítélése, valamint a Wall Street-i döntéshozók hatalomakarása 3 millió amerikai feje felől vitte el a tetőt, és további 2 milliót juttathat hasonló sorsra a következő pár hónap során; Stiglitz szerint több mint 10 millió amerikai polgár nem képes hiteleit időben törleszteni. A szakember felhívta a figyelmet arra, hogy nem a tengerentúl az egyetlen, amelyet a válság sújt, de a bajok globális méreteket öltöttek, a válság következményei pedig beláthatatlanok.
