Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A Napi Gazdaság cikke
Ha az európai pénzügyi felügyeletek képben lettek volna a nagyobb bankok helyzetéről, és az adatokat megoszthatták volna egymással, akkor sok pénzintézet elkerülte volna a válságot - állítja Lámfalussy Sándor (79), az Európai Monetáris Intézet volt elnöke, akit az euró egyik atyjának tekintenek. Szakmai fórumokon jó előre figyelmeztetett: a nemzetközi pénzügyi világ fölött sötét fellegek gyülekeznek, intelmei azonban visszhang nélkül maradtak.
- Milyen okokra lehet visszavezetni a tavaly kirobbant válságot? Melyek voltak az előjelei?
- Az aggasztó jeleket már 2006-ban érzékelhettük. Az amerikai háztartások megtakarítási rátája nulla volt, miközben az ingatlanár nyolc éve töretlenül emelkedett. Az amerikai makrogazdasági egyensúlyhiány se biztatott semmi jóval. A másodlagos jelzáloghitel nem csupán elindította, de súlyosbította is a válságot, és a globalizáció révén korábban nem tapasztalt mértékben lépte át a határokat. Ráadásul ez egybeesett egy banális dologgal, nevezetesen, vége felé járt a hosszan tartó konjunktúra, és mint mindig, ezt a fázist mértéktelen optimizmus jellemezte. Szerencsétlenül "időzített" az olaj- és az élelmiszerár-robbanás, ami az infláció gerjesztése miatt kihívás a központi bankok számára. És végül vegyük a hatalmas makrogazdasági változásokat, az örvendetes ütemben fejlődő Kínát, Indiát, amire senki se gondolt volna tizenöt évvel ezelőtt, de amelyek új gondokat is jelentenek. Ugyanakkor az amerikai, egykor húzó gazdaság mára egy sereg problémával küszködik.
- Hogy lehet az, hogy a másodlagos jelzálogválság ilyen brutálisan jelentkezett? Nem voltak erről adatok, nem kellett ezeket az USA-ban nyilvánosságra hozni?
- Dehogynem, de hadd hozzam fel példának azt az ostoba helyzetet, ami a monoline cégek körül alakult ki. Ezt egyhangú, unalmas mesterségnek tartották: ezek a biztosítók garantálják közületeknek, például az önkormányzatoknak a kötvények kibocsátását, ami nem jelentett nagyon kockázatos vállalkozást. Tavaly ősszel hirtelen kiderült, hogy a monoline-ok üzleti modellje gyökeresen megváltozott. A biztosított aktívájuknak a felét nem a hagyományos közületi ügyfelek kötvényei tették ki, hanem beléptek a másodlagos jelzálogüzletbe. Hogy lehetséges, hogy ez észrevétlen maradt? Itt nem intézmények százairól volt szó, legfeljebb hat vagy hét biztosítótársaságról. Érthetetlen, hogy az USA-ban ez egyszerűen elkerülte azoknak a figyelmét, akiknek kötelességük lett volna a felügyelet, jelezniük kellett volna a változásokat.
Vagy vegyünk egy másik példát! Általában is látható, hogy megváltozott a bankok üzleti modellje. Korábban, ha hitelt vettek fel, azt megtartották a mérlegükben. Két évtizede kezdődött az USA-ban - és aztán minden nagy európai bankra átterjedt -, hogy ezeket mérlegen kívülre helyezik. Ha csak egy bankban és kismértékben történik, lehetnek előnyei. De óriási változás történt: ezek a konstrukciók aktivitásuknak nem 3-4 százalékát, hanem a felét tették ki.
- És itt jön a képbe a bankfelügyeletek felelőssége...
- Ha az európai bankfelügyeleteknek kötelességük lett volna egymással folyamatosan kommunikálni, akkor kiderült volna, hogy hatalmas változásról van szó. Mindenki tudta, hogy ez így van, de a számok hiányoztak. Ha például Franciaországban látják, hogy egy nagy bank az eladottnak feltüntetett hiteleket lényegében nem adta el, mert a jogi felelőssége megmaradt, akkor a makrostabilitás megőrzésével megbízottak számára az első dolog az lett volna, hogy azonnal ellenőrzik, így van-e a többi francia banknál is. És ha rájönnek, hogy ez általános, akkor tájékozódni kell Németországban, Olaszországban, Angliában, hogy ott mi történik. És ha ezt összeadták volna, akkor világos lett volna a helyzet. De igazi kommunikáció híján ez nem történt meg, aminek az egyik oka az volt, hogy a bankfelügyeletek sokszor nem adhattak át egymásnak bizalmas információkat.
- Amikor az értékpapírpiac szabályozási reformját, az úgynevezett Lámfalussy-eljárást kidolgozták, és ezt később a banki, biztosítói szférára is kiterjesztették, nem merült fel ez a probléma?
- Nem, mert amikor az általam elnökölt Bölcsek Tanácsát kinevezték, akkor a mandátumunkban egyértelműen kikötötték, hogy ne foglalkozzunk prudenciális kérdésekkel. Tudniillik a miniszterek tudták, hogy mi a véleményem erről, mert azt hangsúlyoztam, hogy a globalizáció - rengeteg előnyével együtt - kockázatokkal járó rezsimváltozást is jelent, amit nem lett volna szabad figyelmen kívül hagyni. Úgyhogy ezzel nem foglalkozhattunk. Azért sem, mert a mandátum nem az általános pénzgazdálkodásra vonatkozott, hanem a tőkepiacokra. És a piacoknál nem a prudencia a legfontosabb kérdés, hanem az átláthatóság, hogy például ne csapják be a kötvényvásárlókat, és meglegyen a verseny. Igaz, amikor a Lámfalussy-eljárást a bankéletre is kiterjesztették, akkor minden megváltozott.
- Kellett volna egy új mandátum?
- Kellett volna, ezt az előadásaimban is elmondtam, a Bölcsek Tanácsában is rendre felmerült, de nem adhattunk erre tanácsot, legfeljebb a veszélyeket hangsúlyoztuk. Szóval igenis kell prudenciális kérdésekkel foglalkozni.
- Nem fordulhatott a nyilvánossághoz például amikor az Európai Parlamentben beszélt?
- Sokszor nyilvánosan felszólaltam. 2004 októberében a Luxemburgi Központi Bank Pierre Werner emlékére tartott konferenciáján is felvetettem, hogy nem kellene-e felhasználni a maastrichti szerződés egy cikkelyét, amely lehetővé teszi, hogy az Európai Tanács megbízza az Európai Központi Bankot (ECB) operatív felügyeleti jogkörrel. Ennek 35-40 nagy európai bank ellenőrzésében kellett volna szerepet játszania. Ne legyen az egyetlen - a nemzeti felügyelőségek megmaradhatnak -, de az ECB is ott lenne, azzal a feladattal, hogy a számokat összeadja. Döbbent csend fogadott. Egykori kollégáimnak a fele azt gondolta, hogy igazam van, a másik fele, hogy uram isten, akkor mi elveszítjük a hatalmunkat. Nem is történt semmi. Idén tavasszal az Ecofin informális ljubljanai találkozóján megismételtem, és szintén dermedt csend volt a válasz.
Éreztem, az is probléma, hogy azok a központi bankok, amelyek megőrizték a bankfelügyeleti szerepüket - a tagállamok zömében így van -, félnének az ECB fellépésétől. És az is kérdés lenne, hogy ahol a helyi központi banknak nincs felügyeleti szerepe - mint Németországban -, hogy lesz együttműködés egy nem központi bankhoz tartozó felügyelet és az ECB között. Az elutasítás harmadik oka, hogy a politikusok nem akarnak nagyobb szerepet adni az ECB-nek, már elegük van a hatalmából, félnek tőle. De ez ostobaság. Egy összeomlással fenyegető, kezdődő krízis első védővonala a központi bank beavatkozása - ezt láttuk is. Mi lett volna, ha az ECB nem lép fel tavaly augusztusban szinte hihetetlen gyorsasággal és hatalmas összegekkel?
- Meglep, hogy az ECB-nek ne lett volna kellő áttekintése az európai fejlemények fölött, hiszen Frankfurtban is árgus szemmel figyelik a piacot. Nem jelezhettek időben?
- Tény, hogy félévente jelentést adnak a pénzügyi stabilitásról, és már három éve, ha lassan is, de jelezték a problémákat, viszont nekik nem volt felügyeleti felelősségük. És emellett ők "nem éltek benne a bankokban". A jelentéseknek nem volt következményük, mert nincs egy olyan intézmény, amelyet felhatalmaznának az adatok begyűjtésére és amelynek felelőssége volna a vészfék behúzása. Tudom, hogy ez nem egyszerű válasz arra a kérdésre, hogy helyes-e ezt egy központi bankra bízni. Ez az egyetlen olyan komoly politikai probléma, amelyben én már legalább ötször változtattam meg a véleményemet...
- Ma a válságért a hitelminősítőket teszik meg bűnbaknak.
- Ez későn jött. Én már korábban, a délkelet-ázsiai válság idején elveszítettem a töretlen bizalmamat bennük. Amikor a statisztikák alapján már lehetett látni, hogy a rövid lejáratú hitelek mit jelentettek összeadva, és a minősítési változások csak a válság után történtek meg... Erre mondtam azt egy találkozón, hogy a hitelminősítők a pénzügyi válságok legjobb utólagos indikátorai. Azóta nem is vagyok nagyon népszerű a köreikben...
- Összesen négy minősítőről beszélünk - túl nagy a monopolhelyzetük, ezzel éltek vissza?
- Hát ez az egyik legnagyobb gond. No meg persze az érdekütközés, hiszen a kötvénykibocsátók fizették meg a minősítést. A jelek szerint a verseny nem működik. Nem mondom azt, hogy a minősítőkre nincs szükség. De a bankok és a befektetők vakon követték őket. És az ő védekezésük, hogy ők mindig mondták, hogy vigyázat, nem elegendő. Fontos, hogy az értékpapírt vásárlók és a bankok elvégezzék a házi feladatukat, amit nem tettek meg. Hozzájárult az is, hogy a minősítőknek hivatalos pozíciót adtak. Megmondták a bankoknak, mi a három A vagy a két A jelentése, ezzel a felügyelők szinte mosták kezüket és mindent a hitelminősítőkre bíztak. Szóval itt több felelős is volt.
Annak az abszurditása is most derült ki, hogy van egy közönséges kötvény, amelynek a legvédettebb sávja három A-t kap, ugyanakkor a német állam hitelképessége is három A. Hogy lehet a kettőt összehasonlítani? Azt mondani a kötvényre, hogy az olyan biztos, mint a német állam garanciája? Ez lehetetlen állapot. Az érdekellentéteket fokozza, hogy a minősítők tanácsadó cégek is, részt vesznek a különféle komplikált befektetési termékek kidolgozásában. Persze az is lényeges, hogy a befektetők felelősségét semmi sem menti. A minősítés segítheti őket, figyelembe kell venni, de ez nem elegendő.
- Az ECB és a Fed likviditást biztosított a bajba került bankoknak. Tudom, hogy ez fontos volt a válsághatások korlátozása érdekében, de ez még nem gyógyír.
- Valóban nem, de ez lehetővé tette a pénzügyi szektor működését. Nem mindenütt volt krízis. A valutapiac, a tőzsdék, ha nagy volatilitással is, de működtek. Ez nem történhetett volna meg, ha nincs a likviditási segítség. És erre szükség volt - ez nem jelenti a gyógyulást, de lehetőséget adott arra, hogy a rendszer ne omoljon össze.
- Soros György azt mondta, hogy ez az 1929-es válság óta a legtartósabb, legsúlyosabb. Egyetért vele?
- Azt hiszem, ebben igaza van, bár a két válság nem hasonlítható össze. Azóta ez a legnagyobb, de nem közelíti meg az 1929-1932-es évek körülményeit. A reálgazdaság lelassulása bekövetkezett, de a gazdaság nem omlott össze. Most az amerikai probléma a legnagyobb, de nyilvánvalóvá vált, hogy az USA bizonyos nagyságrendű vállalatokat megóv a tönkremeneteltől. Az állami mentő beavatkozás mai mértéke és sebessége nem hasonlítható össze 1929-1932-vel. (Bár ennek még lehet utóhatása: ha túlságosan segítik az ilyen vállalatokat, akkor öt év múlva megint újrakezdhetik. Ez az erkölcsi kockázat lehet a most elfogadott amerikai csomag egyik lehetséges következménye.)
A piacok ezt érzik és látják is. A fejlődő országok növekednek, keresletet generálnak, óriási devizakészlettel rendelkeznek. Az ipari, szolgáltatói nagyvállalatok mérlege rendbe jött, jó állapotban léptek be a potenciális krízisbe, szemben azzal, ha erre öt-hat évvel korábban kerül sor. Tehát nincsenek eladósodva, a profitlehetőségek, ha változó mértékűek is, de megvannak. A VW, a Fiat és a Peugeot féléves jelentéséből kiderült, hogy profitjuk a bevételükhöz képest sokkal nagyobb mértékben növekedett. Van tartalékuk, javult a produktivitásuk, ami biztonságot jelent. Nem akarom elbagatellizálni a problémákat, de összeomlás nem fenyeget. Viszont reális veszély a stagfláció, nem tudjuk, milyen hatása lesz a nemzetközi kereskedelemre, a protekcionizmus újjáéledésére. Sorosnak igaza van, hogy ez a legnagyobb krízis 1929-1932 óta, de van biztosabb kiút.
