Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Önkéntes magatartási kódexet próbál elfogadtatni az egyre nagyobb globális szerepet játszó állami – más néven szuverén – vagyonalapokkal (angol rövidítéssel SWF) a Nemzetközi Valutaalap (IMF), jórészt a legfejlettebb országokat összefogó G7-csoport, azon belül is az USA nyomására. A kódex megalkotásához konzultálnak az ilyen alapokat működtető országok illetékeseivel is, azt azonban nem tudni, milyen alapon várhatná el bármelyik nemzetközi szervezet vagy csoport, hogy az egyes államok fennhatósága alá tartozó, nagy piaci szereplőként fellépő alapok kívülről jövő előírásoknak vessék alá magukat. Az SWF-ek hírek szerint szóba kerülnek a G7-csoport pénzügyminisztereinek szombati tokiói tanácskozásán (ahol egy ebéd erejéig jelen lesz Kína, Oroszország, Indonézia és Dél-Korea pénzügyminisztere is), ahol nyilván a jelzálogpiaci válságból kibontakozó vészjósló folyamatok áttekintése lesz a fő téma.
Az SWF-ek épp e válság kapcsán kerültek előtérbe az utóbbi hónapokban, hiszen a világ vezető bankjai közül több is tőlük kért és kapott segítséget tőkeinjekció formájában, miután kiderült, hogy dollármilliárdokat kellett leírniuk kockázatos befektetéseik miatt. A Citigroup, a UBS, a Merrill Lynch, a Morgan Stanley sorra jelentették be, melyikük mekkora összeget kapott kuvaiti, kínai vagy éppen szingapúri SWF-ektől – természetesen megfelelő részesedések fejében, így lett például Abu-Dzabi állami vagyonalapja a fő részvényes az USA első számú bankjában, a Citigroupban, a szingapúri GIC alap pedig a svájci óriásbank, a UBS legnagyobb tulajdonosa (Napi, 2007. december 27.). A világ domináns tőkepiaci szereplőiben való megjelenésük új megvilágításba helyezte az SWF-eket – nem mintha addig nem lettek volna jelen a befektetések piacán. Állami vagyonalapokat találni olyan cégek bejelentett részvényesei között, mint a Sony vagy az AMD chipgyártó, a Barclays bank (ez az ABN Amróért vívott harcban vett igénybe szingapúri és kínai segítséget) – elemzők szerint általában jellemző, hogy „békeidőkben” a nagy, jól ismert multinacionális brandeket kedvelik leginkább a pénzüknek helyet kereső alapok. Nagyobb port vert fel, amikor tavaly májusban – nem sokkal a hitelválság kirobbanása előtt – hárommilliárd dollárért csaknem 10 százaléknyi részesedést szerzett az egyesült államokbeli Blackstone Group vagyonkezelőben az akkoriban létrehozott China Investment Corporation; a kínai alap ugyan nem szavazó részvényeket vett, de így is voltak olyan aggályok, hogy miként befolyásolja mindez azoknak a cégeknek az életét, amelyekben a Blackstone érdekelt. Komolyabb visszautasításba azonban eddig ritkán ütköztek az efféle vevők: a legemlékezetesebb a dubai emírség tulajdonában lévő Dubai Ports World esete, amely két éve végül kihátrált egy amerikai kikötők megvásárlására tett kísérletéből – példát szolgáltatva arra, hogy a nemzetbiztonságilag érzékeny területeken nem minden a pénz.
Ezt a szempontot azonban valószínűleg nehezebb lesz érvényesíteni a mai hitelszűke világban, vélhetőleg ezért erősödtek fel azok a törekvések, hogy akkor legalább próbáljanak előírásokat szabni – elemzők ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy az SWF-eknek is megvannak a maguk szabályai vagy inkább jellemzői. A legjellemzőbb, egyben a kormányzatok és a nemzetközi szervezetek számára legidegesítőbb tulajdonságuk – mint azt az idei davosi világgazdasági fórumon is többen szóvá tették –, hogy általában nem túl átláthatók: sokszor csak hozzávetőlegesen tudni, hogy mennyi pénzük van, nemigen tesznek közzé éves jelentéseket vagy befektetési terveket. (Ennek persze megvan az az előnye, hogy szükség esetén gyorsan tudnak milliárdokat bedobni, ahogy az a hitelválság bankmentő akciói során is történt). A transzparencia, illetve annak hiánya a legélesebb vitatéma a kódexíró IMF és a konzultációba bevont alapgazdák között: Li Kuan Jü volt szingapúri kormányfő erről úgy nyilatkozott az IMF egy belső kiadványának, hogy nem fogják közzétenni minden egyes befektetésüket, legfeljebb szektoronkénti aggregált adatokat adnak. Nem fogják azt se nyilvánosságra hozni – tette hozzá a szingapúri illetékes –, hogy mennyit nyernek vagy veszítenek egy évben, mert ehhez az IMF-nek semmi köze. Az egzakt adatok hiányát azonban felülírhatja az a tudat, hogy az SWF-ek szerény becsléssel is minimum kétezer milliárd dollárnyi eszközt kezelnek, illetve keresnek nekik helyet – a Financial Times számítása szerint ez több, mint amennyivel a világ hedge fundjai, illetve magán-vagyonkezelői együttesen rendelkeznek. Ennek alapján nem meglepő, hogy a kanadai és az amerikai pénzügyminiszter is elismerően nyilatkozott a G7-találkozó előtt a vagyonalapok befektetői szerepéről, igaz, mindketten sürgették a nemzetközi játékszabályok kidolgozását.
