Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hongkong lakossága már meghaladja a 6,8 milliót, s ez a rengeteg ember 1102 négyzetkilométernyi területen zsúfolódik össze, aminek ráadásul nagy része lakhatatlan, meredek hegy. A népsűrűség a belvárosnak nevezhető Hongkong szigeten négyzetkilométerenként 15 860, de az öböl túlsó partján, a kínai szárazföldhöz tartozó „pesti” oldalon, Kowloonban 43 030! A beépítettség már meghaladta a 20 százalékot, és a környezetvédők miatt gyakorlatilag már alig növelhető. A környezetvédelmi szempontok olyan erőteljesen érvényesülnek a helyi politikában, hogy valószínűleg elvágják az egyetlen, eddig kihasznált területnövelési lehetőség, a tenger feltöltésének folytatását is. Pedig így épült meg a világ egyik műszaki csodájának tartott hongkongi repülőtér és azt a várossal összekötő autópálya, valamint a város szívében, a Wan Chai negyed kikötőjében álló kiállítási és konferenciaközpont is.
Ez utóbbi adott helyet többek között az idei őszi elektronikai vásárnak, amely csak azért a második legnagyobb a világon, mert bár már a rakodóterületeket is kiadták, nem tudtak több kiállítót elhelyezni, így több száz cég nem jutott be. Az épületet kénytelenek bővíteni, amit csak úgy tudnak megoldani, hogy az új szárnyat vasbeton oszlopok fogják a tenger fölé emelni, így a víz a környezetvédők kívánságának megfelelően szabadon áramlik majd alatta.
A helyhiány meghatározza a város képét, amit e helyzetben érthetően a felhőkarcolók uralnak, és a régi, harmincemeletes épületeket már bontják, hogy 40–50 emeleteseket emeljenek a helyükön. A telekárak, így az ingatlanárak elképesztőek. Állítólag ha valaki azt mondja, saját háza van Hongkongban, annak dollármilliárdosnak kell lennie, a közönséges milliomosok kénytelenek lakással beérni valamelyik felhőkarcolóban. A helyzet melegágya a spekulációnak, de az ingatlanpiaci lufi hét évvel ezelőtti kipukkadását sokan megszenvedték, s csak az utóbbi hónapokban kezdtek ismét jelentősen nőni az árak. Az elemzők azt állítják, hogy ezúttal szó sincs léggömbről, az áremelkedések a realitásokat tükrözik.
Itt azonban a realitások közé tartozik a feng sui is, vagyis az, hogy a háznak a természettel, a földdel összhangban kell lennie, olyan helyen és irányban, ami lakóinak egészséget, sikert és hosszú, boldog életet ígér. Ezért a kínai vevő, mielőtt ingatlant választana, egy feng sui mesterrel konzultál, a mester elkíséri a kinézett ingatlanba és szava meghatározó a döntés meghozatalakor. Némi cinizmussal elmondható, hogy aki ingatlanüzletbe akar kezdeni Hongkongban, mielőtt megvenne egy továbbadásra szánt ingatlant, vegyen hozzá egy feng sui mestert. Hogy szavuk vagyont ér, azt jól mutatja, hogy a várostól meglehetősen távol eső Repulse Bayt egy híres feng sui mester különösen kedvezőnek minősítette letelepedésre, mire az itteni ingatlanok értéke 30 százalékkal emelkedett.
Amit a hongkongiak nélkülöznek helyben, azt mintha térrel próbálnák pótolni. A 40–60 emeletes felhőkarcolók szinte mindegyikében van átrium, amely gyakran szinte a tetőig ér, hihetetlen tág tér érzetét keltve. Pedig ennek nagy ára van fűtésben, párátlanításban és főleg hűtésben, hiszen minden épület légkondicionált. A kiállítási központ villanyszámlája állítólag kilencezer dollár – naponta.
Az éghajlat még egy érdekes építészeti elemmel gazdagítja Hongkongot. A monszunnal járó esők elleni védekezés egyik módja, hogy a rettenetes autóforgalom miatt szükséges felüljárókat befedik, és ezek gyakran úgy kötik össze a főutcákat, hogy a párhuzamos utca fölött futnak, vagyis keletkezik egy fedett utca a rendes fölött. Ezek Wan Chaiban a második-harmadik emelet magasságában összekötik a felhőkarcolókat, azok átriumos hallján átkelve választhatnak a járókelők a különböző irányokba vezető felüljárók között. A hatalmas forgalom logikussá teszi, hogy ezen a szinten az épületekben boltok és éttermek sokasága működik – általában ezek elegánsabbak és drágábbak, mint az igazi utcaszintiek, ahol már csak kínai feliratok és étlapok láthatók.
Közelsége miatt a kantoni konyha az uralkodó, de természetesen van itt minden – hihetetlen mennyiségben. Mintha minden házban legalább két-három étterem lenne, ha nevezhetjük így a 10–15 négyzetméteres, három-négy apró asztalt tartalmazó étkezdéket. És mind tele van, a legnépszerűbbek előtt még sorban is állnak. Az itteniek szemmel láthatólag rengeteget esznek: az éttermi adagok is olyanok, hogy kacsából, csirkéből egy félnél nincs is kisebb adag. Ennek ellenére alig látni kövér embert. Bár meg tudnánk fejteni a titkát ennek a csodának! Természetesen mindent megesznek. Egy kínai tésztaétkezde elé kitett táblán több mint negyvenféle feltétet kínálnak, s az ár attól függ, hogy mennyi félét kér a vendég a tésztaalaphoz. Kipróbálni nem mertem, de érdekes lehet a tészta disznóvérrel, sült halbőrrel és zsíros belekkel. Maradtam a fokhagymás-szójás csirkénél, amit a Sanghaj étterem pincéreinek és vendégeinek döbbent pillantásaitól kísérve összekevertem a párolt rizzsel. Itt ugyanis gyakorlatilag ismeretlen a köret, a fogások egymást követik, és a vége felé kerül sor a párolt rizsre mint önálló fogásra. Barbár étkezésem valahogy úgy hathatott rájuk, mintha mi azt látnánk, hogy valaki a bécsi szelethez eszi a somlói galuskát.
Barabás T. János
