Meglepetést keltett az EU-tagállamokban, hogy Tony Blair brit miniszterelnök népszavazásra bocsátaná az EU alkotmányát. Az ellenzők dominóeffektustól tartanak, különösen mivel az euroszkeptikus britek valószínűleg elutasítanák az EU reformját.
A tagállamokban kétfajta reakció hangzott el: azokban az országok, amelyek szintén referendum kiírására készülnek (Portugália, Hollandia, Csehország, Luxemburg, Spanyolország), saját politikájuk igazolását látják a brit lépésben. Dániában és Írországban az alkotmány értelmében kötelező a referendum kiírása. Ott viszont, ahol eddig mereven elutasították a népszavazást, mint például Jacques Chirac Franciaországban, Blair bejelentésének szinte sokkoló hatása van, mert ez hasonló lépésre kényszeríti a kormányt. És ha Párizs, akkor Berlin is, és így tovább. Mert - érvelnek a referendumot eddig elutasítók - az Európai Unió alkotmánya mégiscsak egy elitprojekt, még ha az is a célja, hogy az unió működése átláthatóbbá, egyszerűbbé váljon. És ezt nehéz egy igennel vagy nemmel megválaszolható kérdésbe belesűríteni.
Az alkotmány célja az EU integrációjának mélyítése, a döntési mechanizmus egyszerűsítésével. Ez pedig a tagállamok szuverenitásának jelentős korlátozásával jár, hiszen a jelenleginél több kérdésben lesznek leszavazhatóak, s kell elfogadniuk a többség akaratát. Blair bejelentésének veszélye, hogy ezzel sakkban tarthatja a tagállamokat, erőteljesebben követelheti az adópolitikában, a kül- és biztonságpolitikában és a szociálpolitikában a nemzeti vétó lehetőségének fenntartását. Mások szerint viszont paradox módon pozitívan is hathat: rövid távon nagyobb mozgásteret biztosít a brit kormánynak, mert a hazai támadások élét elveszi a referendum kilátásba helyezése. Az alkotmánytervezet szerint az alkotmánynak két esztendővel aláírása után a tagországok több mint négyötöde által ratifikáltnak kell lennie, ellenkező esetben visszakerül az EU Tanácsa elé módosításra. Az alkotmány 59. paragrafusa lehetővé teszi a tagállamok számára az önkéntes kilépést az Európai Unióból.
