Megegyezés született Líbia és az 1986-ban felrobbantott PanAm gépen életüket vesztett utasok hozzátartozói között arról, hogy az afrikai ország milyen feltételek mellett mekkora kártérítést hajlandó fizetni. Líbia hangsúlyozza: ezzel nem azt ismeri el, hogy mint ország bűnös a skóciai Lockerbie felett történt merényletért, csak az egyes állampolgárai által elkövetett gaztettért vállalja a felelősséget. Az egyezség értelmében Líbia mind a 270 áldozat után tízmillió dollárt fizet, ebből az első négymilliót viszont csak akkor kapják meg a hozzátartozók, ha végleg eltörlik az ország ellen elrendelt ENSZ-szankciókat. További négymilliót akkor utalnak, ha az Egyesült Államok is feloldja saját szankcióit, a maradék kétmilliót pedig akkor, ha az USA leveszi Líbiát a terrorizmust támogató államok listájáról.
Az ENSZ-szankciók feloldása azonban nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok is hajlandó lenne engedni. Amerikai források szerint Líbiának még több súlyos feltételt kellene kielégítenie ahhoz, hogy az amerikai szankciókat is eltöröljék. Az ENSZ-szankciók 1999-es felfüggesztése óta több európai olajvállalat is jól működő koncessziókat vásárolt Líbiában, tekintélyes profitra szert téve az ottani olaj révén. Az amerikai olajcégek közben csak annyit tehettek, hogy létrehozták lobbyiszervezetüket: az Oázis csoport azért küzd, hogy részesedhessenek a líbiai olaj által nyújtott üzleti lehetőségből. A következő hónapokban tehát egyrészt az olajlobbi, másrészt a gyászoló családok részéről nehezedik majd nyomás a washingtoni döntéshozókra, hogy töröljék el a Líbia ellen hozott büntetőintézkedéseket. A mozgatórugó azonos: a pénz.
Ács Gábor