Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
- A demokrácia stabilitását biztosító intézményrendszer, jogállamiság, az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme.
- Működő piacgazdaság, amely képes helytállni az Európai Unión belüli versenyben.
- A tagsággal járó kötelezettségek teljesítésének vállalása, azaz az acquis communautaire átvétele és alkalmazása, a politikai, gazdasági és monetáris unió céljainak elfogadása.
Konvergencia a tagállamok között
Reálkonvergencia: az Európai Unió nyelvezetében azt jelenti, hogy a fejletlenebb tagállamok gazdaságának fejlettségi szintjét és a lakosság életszínvonalát a fejlett tagállamokéhoz kell közelíteni. Ezt gyakorlatilag úgy lehet megvalósítani, hogy az elmaradottabb tagállamok jövedelemtermelő képessége gyorsabban nő, mint a közösségi átlag. E folyamat fő mozgatórugója a foglalkoztatottság és a termelékenység növelése, valamint azon hátrányos tényezők hatásainak csökkentése vagy kiszűrése, amelyek az elmaradottság okozói (pld. az infrastruktúra színvonala, a gazdasági tevékenység jellege, a földrajzi fekvés stb.). Úgy is lehet fogalmazni, hogy a reálkonvergencia egy adott ország gazdaságpolitikájában a növekedési tényezőt testesíti meg.
Nominális konvergencia: arra irányul, hogy a tagállamok gazdaságai főbb pénzügyi mutatóik tekintetében stabilak legyenek, és közösségi szinten ne mutassanak nagy szóródást. A nominális konvergencia a Közösségen belüli egyenlőtlenségek felszámolásának másik iránya (amit elsősorban a maastrichti kritériumrendszer testesít meg), a gazdaságok egyensúlyi mutatóinak közelítése.
Az Európai integráció útja
A második világháborút követően a nyugat-európai országok közötti kapcsolatok alakításának vezérlő elve - a további háborús konfliktusok elkerülése mellett - a gazdasági együttműködés elmélyítése, a nagyobb, több országot átfogó gazdasági régió stabilabbá és versenyképesebbé tétele volt.
Az ötvenes években 6 nyugat-európai ország (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország) három olyan nemzetközi integrációs szerződést kötött, amelyek kiindulópontjává váltak az európai integrációnak. Ezek a szerződések hozták létre az Európai Közösségeket (EK). A három alapító szerződés legjelentősebbike az Európai Gazdasági Közösségről (EGK) szóló megállapodás volt, amelynek keretében a tagállamok vámunió kialakítása mellett kötelezték el magukat. Emellett megfogalmaztak más célokat is, mint például az áruk, szolgáltatások, személyek és a tőke szabad áramlását lehetővé tevő közös piac, valamint a közös agrárpolitika létrehozása.
A vámunió megvalósításának utolsó lépésekor az Európai Közösségek állam- és kormányfői megfogalmazták, illetve megerősítették az integráció további céljait. Ezek között szerepelt a közös piac megvalósítása, a közösségi költségvetés, az Európai Közösségek erősítése egy gazdasági és monetáris unió, az Európai Politikai Együttműködés létrehozásával, valamint az Európai Közösségek kibővítésével.
Az Európai Közösségek integrációja tehát két irányban haladt: egyrészt bővítésére, azaz tagállamai számának folyamatos növelésére, másrészt elmélyülésére, azaz az integráció hatáskörének kiszélesítésére irányult. Ez a kettős folyamat párhuzamosan haladt, és ma is tart.
Az EK első kibővítésére 1973-ban került sor az Egyesült Királyság, Dánia és Írország felvételével. 1981-ben Görögország, 1986-ban pedig Spanyolország és Portugália szélesítette a tagállamok körét. 1995-ben három további ország, Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozására került sor.
A Közösség integrációja elmélyülésének az útját az alapító szerződések módosításai, illetve újabb szerződések létrejötte jelzi:
Az Egységes Európai Okmány: az Egységes Európai Okmány az alapító szerződések - ezen belül főleg az EGK-szerződés - első átfogó módosítása. 1986 februárjában írták alá az akkori EK-tagállamok, és 1987. július 1-jén lépett hatályba, miután a tagállamok ratifikálták. Az Egységes Európai Okmány legfőbb eleme az egységes európai piac megteremtésének megfogalmazása volt, ami első számú integrációs célkitűzéssé vált. Az egységes piac fokozatos megvalósulását legkésőbb 1992. december 31-ére tervezték. Az Egységes Európai Okmány új fejezeteket integrált az EGK-szerződésbe a gazdasági és szociális összefogásról, a kutatásról és műszaki fejlesztésről, valamint a környezetvédelemről. Emellett az Európai Közösségek rendszerébe építette be az Európai Politikai Együttműködést.
A Maastrichti Szerződés: a Maastrichti Szerződés keretében történt az alapító szerződések második átfogó, eddig legjelentősebb módosítása. Az 1992. február 7-én aláírt szerződés 1993. november 1-jén lépett hatályba. A módosítások az Egységes Európai Okmány reformjainak és az Unió integrációs folyamatának logikus következményei. A Maastrichti Szerződést két kormányközi konferencia keretében fogalmazták meg, az egyik a Gazdasági és Monetáris Unióról, a másik a politikai unióról szólt. A politikai együttműködés terén a Maastrichti Szerződés erősítette az Európai Parlament szerepét, bevezetette az európai uniós állampolgárság elvét, és létrehozta az Európai Parlament mellett működő ombudsman intézményét.
A Maastrichti Szerződés rögzítette a szubszidiaritás elvét, amelynek értelmében a közösségi intézmények csak akkor tehetnek lépéseket olyan területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos illetékességükbe, ha igazolható, hogy a javasolt lépések céljait jobban el lehet érni közösségi intézkedésekkel, mint a tagállamok intézkedései réven. Emellett a Maastrichti Szerződés bevonta az addig kormányközi, nem pedig közösségi szinten koordinált két terület: a kül- és biztonságpolitika, valamint a bel- és igazságügyi együttműködés gazdasági szempontból jelentős részeit a közösségi intézményi keretek közé. Az európai integrációt ezáltal három ún. pillérre helyezte: az Európai Közösségekből álló első pillérre, a közös kül- és biztonságpolitikát felölelő második pillérre és a bel- és igazságügyi együttműködést rögzítő harmadik pillérre. E hárompilléres integrációs struktúrának a Maastrichti Szerződés az Európai Unió elnevezést adta.
Az Amszterdami Szerződés: ez a közösségi szerződések harmadik átfogó átdolgozása; 1997. október 10-én írták alá Amszterdamban, és 1999. május 1-jén lépett hatályba. A szerződésmódosítás legfőbb célja az immár 15 tagállammal működő és kibővítés előtt álló Unió működőképességének hosszú távú fenntartása volt. A tervezett intézményi reformoknak azonban csak egy részét valósították meg, éppen ezért már magában az Amszterdami Szerződésben rögzítették az újabb reformok szükségességét. Az intézményrendszerrel kapcsolatos rendelkezéseken kívül (amelyek többek között erősítették az Európai Parlament szerepét, csökkentették az egyhangúlag hozott döntések számát a minősített többséggel hozott döntések növelésével, megerősítették a Bizottság elnökének a hatáskörét) a szerződés megerősítette az EU alapelveit (szabadság, demokrácia, emberi jogok, jogállamiság), és bevezetett egy eljárást, amely alapján egy tagállam bizonyos jogait felfüggeszthetik, amennyiben súlyosan és tartósan megsérti ezen alapelveket. A Schengeni Egyezmény (amely a személyforgalom belső határokon történő ellenőrzésének megszüntetéséről, a vízum- és tartózkodási politika részleges harmonizációjáról és a rendőri erők együttműködéséről rendelkezett), valamint a bel- és igazságügyi együttműködés nagy része a közösségi politikák részévé vált. Egy foglalkoztatásról szóló fejezetet is bevettek az EK-szerződésbe, továbbá - az áttekinthetőség céljából - az Amszterdami Szerződés újraszámozta az EK- és az EU-szerződések cikkelyeit.
A 2000 decemberében aláírt Nizzai Szerződés az ugyanazon évben összehívott kormányközi konferencia eredményeként hivatott volt az Amszterdami Szerződésben véghez nem vitt reformok megvalósítására. Ennek a célkitűzésnek a Nizzai Szerződés nagyrészt eleget tesz, bár egyes kulcskérdésekben a tagállamoknak továbbra sem sikerült egyezségre jutniuk, ami egy további, 2004-ben összehívandó kormányközi konferenciát tesz szükségessé. A tagjelöltek számára jelentős eredmény, hogy a Nizzai Szerződés tartalmazza a majdani tagságuk esetén a rájuk vonatkozó szavazati és képviseleti (arány-)számokat, valamint az EU a reformok kapcsán saját magát az újabb bővítési körre érettnek minősítette. Ezek a rendelkezések azonban csupán a Nizzai Szerződés ratifikálását követően lépnek hatályba.
A Gazdasági és Monetáris Unió szakaszai
1. szakasz: 1990. július 1. - 1993. december 31.
- A tőkemozgásokra vonatkozó korlátozások teljes leépítése.
- A tagállamok közötti szorosabb gazdaságpolitikai egyeztetés kereteinek kialakítása (többéves konvergenciaprogramok alapján).
- A nemzeti jegybankok közötti szorosabb együttműködés kialakítása.
2. szakasz: 1994. január 1. - 1998. december 31.
- Az Európai Monetáris Intézet (EMI) megalapítása és ennek keretében a Központi Bankok Európai Rendszere (KBER), valamint az egységes monetáris politikára való áttérés jogi, intézményi és technikai előfeltételeinek kialakítása.
- A fő célkitűzés a nominális konvergenciakritériumok teljesítése, illetve a tagállamok gazdasági teljesítményének közelítése.
- A nemzeti monetáris politikák koordinációja.
- A tagállamok közötti gazdaságpolitikai koordináció erősítése (évente meghatározott gazdasági irányelvek lefektetése és ezek, illetve a túlzott költségvetési hiány elkerülését célzó felügyeleti mechanizmus létrehozása).
- A nemzeti jegybankok függetlenségének biztosítása a szerződés előírásai alapján.
3. szakasz: 1999. január 1-jétől
- A monetáris unióban részt vevő országok valutája és az euró közötti átváltási arányok visszavonhatatlan rögzítése.
- A monetáris politika delegálása a KBER-hez, és ezzel az egységes monetáris politika meghatározása és végrehajtása.
Az euró bevezetésének fázisai
A Gazdasági és Monetáris Unió bevezetésének fázisai
1. fázis: 1998. május 1-3. - 1998. december 31.
- Döntés az eurót bevezető országok köréről.
- Az Európai Központi Bank (EKB) és a KBER létrehozása.
- A pénzcseréhez szükséges törvényi keretek és módosítások elfogadása.
- Az euróbankjegyek és -érmék előállításának kezdete.
- A monetáris unióban részt vevő országok valutája és az euró közötti átváltási arányok visszavonhatatlan rögzítése.
2. fázis: 1999. január 1. - 2001. december 31.
- Az euró számlapénzként történő bevezetése.
- A monetáris politika delegálása a KBER-hez, és ezzel az egységes monetáris politika meghatározása és végrehajtása.
- A KBER bevezeti a Transzeurópai Automatizált Valós Idejű Bruttó Elszámolási Rendszert (TARGET), és biztosítja az átváltást a visszafordíthatatlan konverziós rátán.
3. fázis: 2002. január 1. - legkésőbb 2002. február 28.
- Az euróbankjegyek és -érmék forgalombahozatala.
- Pénzcsere a közületi, vállalati és háztartási szektorban.
- Legkésőbb 2002. február 28-i határidővel a pénzcserét a tagállamok mindegyikében végre kell hajtani. Ekkortól a nemzeti valuták véglegesen kikerülnek a forgalomból.
A Gazdasági és Monetáris Unió
intézményrendszere
A Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszának kezdetével, 1999 januárjában vezették be a közös pénzt, az eurót az EU 11 tagállamában (Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország). Négy EU-tagállamban (Dánia, az Egyesült Királyság, Görögország és Svédország) a Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszának kezdete nem jelentette egyben az euró bevezetését.
Két évvel később, 2001. január elsején azonban Görögország is csatlakozott a monetáris unióhoz.
A kezdetben 11 (majd 12) EU-tagállam alkotta térség, amelyben a közös valuta bevezetésre került, az egyszerűsítés kedvéért az "euróövezet" elnevezést kapta.
Az euróövezetben az egységes monetáris politika meghatározása és megvalósítása egy újonnan létrehozott intézmény, a Központi Bankok Európai Rendszerének (KBER) az illetékességébe tartozik. A KBER az 1998 júniusában létrehozott, frankfurti székhelyű Európai Központi Bankból (EKB) és a 15 EU-ország mindegyikének nemzeti jegybankjaiból áll.
Az euróövezet egységes monetáris politikájáért az EKB döntéshozó testületei a felelősek. Mivel a KBER-nek azon tagállamok nemzeti jegybankjai is tagjai, ahol még nem került sor a közös pénz bevezetésére, meghonosodott az eurórendszer elnevezés is, amely kifejezés nem szerepel a közösségi jogban, de jól szemlélteti az euróövezet és az azon kívül maradó tagállamok nemzeti jegybankjai közötti különbséget. Az eurórendszer az EKB-ból és az eurót már bevezető tagállamok nemzeti jegybankjaiból áll, így jelenleg az egységes monetáris politika megvalósítása az eurórendszer feladata.
Az Európai Központi Bank döntéshozó testületei
A Kormányzótanács tagjai az euróövezetben részt vevő tagállamok nemzeti jegybankjainak elnökei és az Igazgatóság tagjai. A Kormányzótanács fő feladata a monetáris politikai irányelvek és a végrehajtás módjának meghatározása. Emellett dönt a monetáris politikán kívüli alapfeladatokról, engedélyezi az euróbankjegyek kibocsátását, valamint az intézmény működésével kapcsolatos legfontosabb kérdések is a hatáskörébe tartoznak.
A hat főből álló Igazgatóság (az EKB elnöke, alelnöke és négy további tag) egyes tagjait az EU-országok állam- és kormányfői nevezik ki, egyhangú döntés alapján. Az Igazgatóság felelős a Kormányzótanácsban meghatározott monetáris politika végrehajtásáért, amelyre az euróövezetben részt vevő tagállamok nemzeti jegybankjainak közreműködésével kerül sor.
Az EKB harmadik döntéshozó testületének, az Általános Tanácsnak tagja minden tagállam, tehát az euróövezeten kívüli tagállamok jegybankelnökei is, valamint az Európai Központi Bank mindenkori elnöke és alelnöke. Az Általános Tanács átmeneti feladatokat lát el, amelyek közül a legfontosabb a monetáris és árfolyam-politikai koordináció az euróövezet és az abban még részt nem vevő EU-tagállamok között. Ebből következően az Általános Tanács csak addig marad fenn, amíg van olyan EU-tagállam, amely nem vesz részt az euróövezetben.
A nemzeti jegybankok szerepe
A bizottságok és munkacsoportok munkája mellett a nemzeti jegybankok a saját országukra vonatkozóan - az illetékes nemzeti hatóságoktól vagy
közvetlenül a gazdasági szereplőktől - statisztikai információkat gyűjtenek, amelyek a monetáris politikai döntések alapjául szolgálnak, illetve közgazdasági kutatásokkal is hozzájárulnak az EKB központi döntéseinek megalapozásához.
Az ily módon előkészített és a Kormányzótanács által meghatározott közös monetáris politikai döntések végrehajtásában szintén kiemelt szerepük van a nemzeti jegybankoknak. Ezek látják el az euróövezet hitelintézeteit (az EKB monetáris politikai döntései és az általa előírt monetáris politikai eszközök segítségével) a szükséges likviditással. Ezeknél helyezik el továbbá az EKB által megkövetelt kötelező tartalékot.
Erre a feladatra regionális piacismeretük és a piacokhoz való közelségük miatt a nemzeti jegybankok a legalkalmasabbak, hiszen a hazai piacokon jelenlévő pénz- és hitelintézetek fő partnereként a már meglévő üzleti kapcsolatokra és bizalomra alapozhatnak.
A közös monetáris politika végrehajtása során a nemzeti jegybankoknál
ún. monetáris jövedelem keletkezik. Ez az euróövezetben részt vevő minden egyes jegybank esetében megegyezik a forgalomban lévő bankjegyek, valamint a hitelintézetek jegybanki betéteivel szemben fennálló pénzügyi eszközökből származó éves bevételeik és az adott nemzeti központi bank által a hitelintézetek betéteire fizetett kamatok különbségével. A nemzeti bankok e monetáris jövedelemből szerzett bevételeit minden pénzügyi év végén az EKB-ba befizetett tőkerészesedésük arányában felosztják a nemzeti jegybankok között.
Mivel az euróövezetben a bankjegykibocsátásról való döntés joga az EKB
hatáskörébe tartozik, a nemzeti jegybankok ezt a feladatot tovább nem látják el. A bankjegyek tényleges kibocsátása - azaz előállítása és forgalombahozatala - azonban az EKB megbízásából továbbra is a nemzeti jegybankok egyik központi feladata marad.
A szerződés alapján az EKB a devizaműveleteit a KBER monetáris politikai stratégiájának részeként kezeli. Az intervenciók egyrészt az euró harmadik országok valutáival szembeni devizapiaci intervenciók céljából, másrészt az ERM2-ből adódó kötelezettségek miatt szükségesek. A jegybanki intervenciók végrehajtásakor az EKB esetenként dönti el, hogy önmaga kívánja-e az intervenciót végrehajtani, vagy egyéb, az euróövezetben részt vevő nemzeti jegybank bevonásával. Az intervenciók végrehajtása céljából az EKB-nak devizatartalékokra van szüksége. Az eurórendszer hivatalos tartalékai egyrészt a nemzeti jegybankok saját tartalékaiból állnak, másrészt azokból a devizatartalékokból, amelyeket a nemzeti központi bankok az EKB és a KBER alapokmányának előírásai szerint átruháznak az EKB-ra.
Az euróövezet nemzeti jegybankjai feladatainak a bemutatása azért különösen érdekes, mivel, amikor Magyarország is bevezeti az eurót, az
MNB feladatköre - az euróövezeti jegybankok egyikeként - a fentiekhez hasonló lesz.
Az euró és az átváltási költségek
Az Európai Bizottság 1995-ben kiadott jelentése az alábbi példával érzékeltette a valutaátváltáskor felmerülő költségek jelentőségét.
Képzeljük el, hogy valaki Németországból 1000 márkával a zsebében elindul, hogy körbeutazza az EU tagállamait. Minden határ átlépésekor átváltja a nála lévő pénzt az adott ország valutájára, egyébként nem költ semmit. Körutazásának végére érve kevesebb mint 500 márkával tér haza Németországba, azaz pénzének több mint felét elvitte a pénzváltók jutaléka.
Az átváltási költségek nemzetgazdasági szinten is jelentősek, az Európai Bizottság jelentése szerint az EU összesített GDP-jének 0,3-0,4 százalékára rúgnak.
