Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A lakhatás megfizethetősége komoly kihívást jelent az egész fejlett világban, az elmúlt évtizedben Európa-szerte meghaladta a lakásárak emelkedése a jövedelmek növekedését. Az elmúlt évtizedben a magyarországi lakóingatlanok átlagára az uniós középmezőnyig tudott felzárkózni.
Magyarország a középmezőnyben van abban az esetben is, ha azt vizsgáljuk, hány évet kell ledolgozni egy átlagos fizetés mellett egy 70 m2-es lakás megvásárlásához. A Deloitte számításai szerint 2022-ben az Európai Unió 27 tagállamában Szlovákiában kellett a legtöbb időt dolgozni ahhoz, hogy valaki lakást tudjon vásárolni. Ott ehhez egy átlagos fizetés mellett 14,1 évre volt szükség, Csehországban 13,3 évre, hazánkban 10,2 évre, írja az Oeconomus legújabb elemzésében.
A lakóingatlanok áremelkedése egyúttal értéknövekedés is, amely hozzájárul a már meglévő ingatlanvagyon bővüléséhez. Az MNB adatai szerint a háztartások nettó vagyona a 2014 és 2023 közötti időszakban 226 százalékkal, az ingatlanvagyon pedig 219 százalékkal növekedett. De nőtt a saját tulajdonú lakásban élők aránya is, 2015-2024 között 86,3 százalékról 91,6 százalékra emelkedett. A legutolsó, 2023-ra vonatkozó adatok szerint a háztartások több mint háromnegyede jelzáloghitel nélküli saját ingatlanban élt.
A megépült új lakásoknak és az elmúlt évek lakásfelújítási programjainak köszönhetően folyamatosan nő a lakások komfortossága is, az ország lakásainak összetétele egyre inkább az összkomfortos lakások irányába tolódik el. Míg 1990 és 2001 között nőtt a lakott szükséglakások száma, ami a 2001-es népszámlálás adatai szerint meghaladta a 135 ezret, ezt gyakorlatilag 2022-re kevesebb, mint az egytizedére sikerült csökkenteni. Mind a komfort nélküli lakott lakások, mind a félkomfortos lakott lakások száma közel 80 százalékkal csökkent, miközben a lakásállomány is fiatalodott.
A lakhatási körülmények változása uniós kitekintésben
A lakhatási költségek megfizethetőségének vizsgálatára az Eurostat két mutatót használ: az egyik az úgynevezett lakhatási túlterheltségi ráta, amely azt méri, hogy a lakosság mekkora hányada kénytelen a nettó jövedelme több mint 40 százalékát lakhatási kiadásokra fordítania. Magyarországon 2024-ben ez a mutató 9 százalék volt, amivel hazánk nagyjából az uniós átlagnak (8,2 százalék) felel meg.
A másik fontos mutató a lakhatási költségek aránya a rendelkezésre álló jövedelemhez képest. 2024-ben Magyarország azon háztartások, ahol a rendelkezésre álló jövedelem a nemzeti mediánjövedelem 60 százaléka alatt volt, jövedelmük körülbelül egyharmadát (34,4 százalék) költötték lakhatásra. Ez a mutató szintén az uniós átlagot (36,9 százalék) közelíti.
E két mutató együtt ad teljes képet arról, hogy az adott országban mennyire jelent valódi anyagi terhet a lakhatás. Magyarország esetében több tényező is hozzájárul ahhoz, hogy ezek az arányok kedvezőek legyenek. Egyrészt a rezsiköltségek továbbra is mérsékeltek a legtöbb nyugat-európai országhoz képest, vagyis az átlagos uniós rezsiköltségeknek alig a kétharmadát fizetjük. Ennek köszönhetően míg a fűtési nehézséggel küzdők aránya 2008-ban még 9,7 százalék volt, 2024-re 6 százalékra csökkent. Az EU lakosságának viszont mintegy 11 százaléka nem tudja megfelelően kifűteni otthonát.
Az Eurostat adatai szerint 2024-ben Magyarországon a társadalom 9,3 százalékának volt rezsitartozása, ami gyakorlatilag megegyezik az EU-átlaggal (9,2 százalék). Ez kiugró javulás a 2010-es helyzethez képest, amikor hazánkban a társadalom negyede (24,3 százalék) rendelkezett elmaradással a közüzemi és a lakhatási költségei kapcsán. Az otthonteremtési támogatások mellett az említett mutatók javulásához az is hozzájárult, hogy hazánkban a munkanélküliségi ráta tartósan alacsony szinten mozog, így kevesebb olyan háztartás van, ahol tartósan munkanélküli családtag eltartásáról is gondoskodni kellene.
Ez a körülmény növeli a háztartások összesített jövedelmét, és csökkenti a relatív terheket. Emellett a magyar lakosság lakhatási helyzete strukturálisan is kedvezőbb: nálunk a saját tulajdonú ingatlan a meghatározó, így a többséget nem érinti közvetlenül a bérleti díjak emelkedése.
Összegzés
A fenti folyamatok és adatok tükrében megállapítható, hogy a magyar lakáspolitika hatékony eszköznek bizonyult a középosztály stabilitásának megőrzésében és a lakhatási körülmények érdemi javításában. Bár az ingatlanpiaci áremelkedés globális kihívást jelent, a célzott kormányzati intézkedések, az otthonteremtési támogatások és a rezsiterhek alacsonyan tartása révén sikerült megőrizni a lakhatás megfizethetőségét, miközben a lakásállomány minősége és komfortfokozata is jelentősen emelkedett.
Az elért eredmények – az alacsony eladósodottság, a csökkenő túlzsúfoltság és a mérsékelt lakhatási költséghányad – azt igazolják, hogy a vagyonteremtést ösztönző lakáspolitika nemcsak gazdasági, hanem alapvető szociális és társadalmi biztonsági kérdés is, amely hosszú távon alapozza meg a magyar családok gyarapodását.
