Az Economx kétrészes cikksorozata annak jár utána, hogy miért erősödött fel világszerte az az érzés, hogy „elromlott a világ”. Nem egyetlen eseményt keresünk, amely mindent megváltoztatott, hanem azokat a történelmi, gazdasági és politikai folyamatokat, amelyek lassan, egymásra épülve alakították át a világról alkotott képünket. Az első részben a töréspontokat és a bizalom megingásának kezdeteit vizsgáljuk – azokat a pillanatokat, amelyek felrepesztették a 90-es évek optimizmusát. A második részben pedig azt mutatjuk meg, hogyan vált mindez tartós válságérzetté a háborúk visszatérésével, a pandémia sokkjával, az inflációval, valamint a globális politikai és társadalmi konfliktusok kiéleződésével.
A történelem végnek hitt évtized csak egy apró szünet volt
A hidegháború vége után úgy tűnt, a világ megérkezett végre egyfajta történelmi nyugvóponthoz. A szovjet-amerikai kétpólusú világrend felbomlásával nemcsak egy geopolitikai korszak zárult le, hanem egy olyan félelem is háttérbe szorult, amely évtizedeken át határozta meg a mindennapokat: a globális konfliktus lehetősége. A 90-es években – a Szovjetunió felbomlása után – sokan hitték, hogy a liberális demokrácia és a piacgazdaság végérvényesen győzött – ezt a gondolatot erősítette Francis Fukuyama is, aki szerint elérkeztünk „a történelem végéhez”, hiszen a liberális demokráciánál nem létezik felsőbbrendű társadalmi berendezkedés.
A globalizáció felgyorsult, a nemzetközi kereskedelem bővült, és úgy tűnt, a gazdasági integráció egyben politikai stabilitást is hoz. Európa keleti fele felzárkózásban bízott, az Egyesült Államok pedig vitathatatlan szuperhatalommá vált. A korszakot áthatotta egyfajta csendes optimizmus: mintha a nagy kérdések eldőltek volna, és már csak a jólét kiterjesztése maradt hátra.
Ez az illúzió azonban törékenynek bizonyult. A felszín alatt már ekkor megjelentek azok a feszültségek – gazdasági egyenlőtlenségek, geopolitikai rivalizálás, identitásbeli konfliktusok –, amelyek később újra formálni kezdték a világot. A 90-es évek nem a problémák végét, hanem inkább egy átmeneti szünetet jelentettek.
9/11 végleg átírta, amit magunkról gondolunk
Az optimizmusba vetett hit 2001. szeptember 11-én tört meg látványosan – és úgy tűnik végérvényesen is. A szeptember 11-i terrortámadások nemcsak az Egyesült Államokat érte sokként, hanem az egész nyugati világ önképét is. Egy addig elképzelhetetlennek tartott támadás zajlott le a szabad világ szimbóluma ellen, amelyet élőben néztünk a tévében, és amely egyik napról a másikra írta felül a biztonságról alkotott alapvető feltételezéseinket. Mindenkiét.
A 90-es évek optimista hangulata után hirtelen világossá vált: a konfliktusok nem tűntek el, csak átalakultak. A fenyegetés többé nem egy jól körülhatárolható államtól érkezett, hanem láthatatlan hálózatokból, kiszámíthatatlan módon. A biztonságérzet megingott – nemcsak geopolitikai, hanem személyes szinten is.
A válasz sem késett sokat. Elindult az afganisztáni, majd az iraki háború, és ezzel a fegyveres konfliktusok újra a globális politika középpontjába kerültek. A terror elleni háború évei alatt a szabadság és biztonság közötti egyensúly is átalakult: megfigyelés, szigorúbb ellenőrzések, növekvő állami kontroll vált a mindennapok részévé.
Szeptember 11. nemcsak egy tragédia volt, hanem egy korszakhatár is. Az a világ, amelyben a jövő kiszámíthatónak és egyre biztonságosabbnak tűnt, ezen a ponton kezdett végleg megbillenni.
A pénzügyi válság megmutatta, hogy a rendszer nem igazságos
A következő, talán még mélyebb törést a 2008-as pénzügyi válság hozta el. Míg 2001 a biztonságérzetet rendítette meg, addig 2008 a rendszerbe vetett hitet kezdte ki. Egy olyan pénzügyi összeomlás zajlott le, amelynek következményeit emberek milliói érezték meg közvetlenül: munkahelyek szűntek meg, családok veszítették el otthonaikat, egzisztenciák omlottak össze egyik napról a másikra.
A válság azonban nemcsak gazdasági sokk volt, hanem morális is. Miközben a hétköznapi emberek viselték a következményeket, a bankrendszert sok helyen állami beavatkozással stabilizálták. Ez a kontraszt – miszerint a nagyvállalatokat megmentették, a kisembereket veszni hagyták – mély nyomot hagyott a társadalmakban.
Ekkor kezdett igazán elterjedni az érzés: a rendszer nem mindenkinek ugyanúgy működik. A gazdasági bizonytalanság mellé bizalmi válság társult – a politikai és pénzügyi elit hitelessége megingott. Ez a csalódottság később politikai formát öltött, és megnyitotta az utat az elitellenes, populista erők megerősödése előtt. Később azonban pont ők lettek az az „új elit”, akik ellen korábban harcoltak.
A 2008-as válság így nemcsak egy gazdasági fordulópont volt, hanem egy olyan pillanat, amikor sokak számára végleg megbomlott a hit abban, hogy a rendszer alapvetően igazságos.
A populizmus felemelkedése új politikai erőteret hozott létre
A pénzügyi válság után a bizalomvesztés nem maradt meg gazdasági tapasztalatnak – szép lassan politikai erővé szerveződött. A 2010-es évekre világossá vált, hogy sok választó nem pusztán elégedetlen a fennálló rendszerekkel, hanem alternatívát keres vele szemben. Ebben a közegben erősödtek meg azok a politikai szereplők, akik a hagyományos elit ellenében határozták meg magukat, és a „nép” képviseletét állították középpontba.
Ez a változás látványosan megjelent olyan vezetők felemelkedésében, mint Donald Trump az Egyesült Államokban vagy Viktor Orbán Magyarországon. Bár politikai rendszereik és kontextusuk eltérő, közös bennük az a kommunikációs és politikai logika, amely az „elit” és a „nép” szembeállítására épül – ekkoriban.
A populizmus ebben az értelemben nem csupán ideológia, hanem válasz is egy mélyebb társadalmi élményre: arra az érzésre, hogy a korábbi intézmények nem képviselik megfelelően az emberek érdekeit. A válság utáni években ez az attitűd egyre több választó számára vált vonzóvá, különösen azokban a rétegekben, amelyek a globalizáció és a gazdasági átalakulások veszteseinek érezték magukat.
A 2010-es évek elejére így a populizmus már nem marginális jelenség volt, hanem a politikai fősodor részévé vált. Nem egy átmeneti tiltakozásként jelent meg, hanem tartós politikai erőként, amely újraértelmezte a politikai verseny alapjait.
Nemcsak a határokon húztuk fel a kerítést
A 2000-es évek globalizációs optimizmusa – amely a nyitott piacokban, a szabad kereskedelemben és a nemzetközi együttműködésben látta a fejlődés motorját – a 2010-es évekre fokozatosan megtört. A „mindenki nyer” narratívát egyre inkább felváltotta a verseny, a védekezés és a visszazárkózás logikája.
Ennek egyik látványos terepe a migráció lett. A 2010-es évek közepére a migráció nem pusztán humanitárius vagy gazdasági kérdésként jelent meg, hanem identitáspolitikai és biztonsági viták középpontjába került. A határok jelentése újra felértékelődött, és sok országban a „nyitottság” helyét a kontroll visszaszerzésének igénye vette át.
Ezzel párhuzamosan a kereskedelmi feszültségek is erősödtek, miközben egyre több politikai szereplő kérdőjelezte meg a globalizáció előnyeinek eloszlását. A közéleti diskurzus fokozatosan eltolódott a gazdasági racionalitástól az identitás, a szuverenitás és a kulturális önvédelem irányába.
Ebben a közegben a populista politikai erők tudatosan építettek az elégedetlenségre. Az általuk erősített polarizált logika leegyszerűsítette a globalizáció komplex folyamatait, és élesen szembeállította a „bennfenteseket” és a „kívülállókat” – legyen szó gazdasági, kulturális vagy társadalmi értelemben vett határokról.
A globalizáció ugyan nem tűnt el, de a hozzá fűződő bizalom megingott, és a róla szóló vita egyre inkább konfliktusos, identitásalapú politikai törésvonallá vált.
És ezzel még nincs vége...
A fenti folyamatok azonban még csak az első rétegét jelentik annak a változásnak, amelyet ma a „elromlott világ” érzeteként leírunk. A következő évek eseményei – a geopolitikai feszültségek visszatérése, az orosz–ukrán háború, a COVID-19 globális sokkja, az elszálló infláció, a social media okozta mentális őrület és a megélhetési válságok – mind ráerősítettek arra az érzésre, hogy a világ tartós bizonytalanságba fordult.
A második részben azt vizsgáljuk meg, hogyan vált mindez egy folyamatos válságérzetté, hogyan alakult át az Egyesült Államok szerepe, és miként erősödött tovább a konfliktusokra épülő politikai logika világszerte.
