− Tavaly szeptemberben azzal keltett feltűnést, hogy 135 közgazdász kollégájával az Európai Központi Bank (ECB) kötvényvásárlási programját kritizálta. Mit csinálnak ön szerint rosszul Frankfurtban, az uniós jegybank székházában?
− Az ECB kötvényvásárlási programja ellentétes az uniós jegybank pénzpolitikai mandátumával. Az intézet elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása, másodsorban − az árstabilitási cél veszélyeztetése nélkül − az unión belüli általános gazdaságpolitika támogatása. Közgazdászként nem tartom helyesnek, hogy az európai, legfőképp a német adófizetők pénzén bajba került országok államkötvényeit vásárolja fel a frankfurti intézet. A németek vagyonának mintegy kétharmada az uniós központi bankban hever követelés formájában, amire nullaszázalékos kamatot kapnak. Ezt tetézi, hogy az ECB kockázatos kötvényeket vásárol, nem hinném, hogy a végén például Görögország esetében megérné a befektetés. Tavalyelőtt hirdette meg a jegybank a korlátlan kötvényvásárlási programot, amivel ugyan nyugalmat teremtett a kötvénypiacokon, a változékony hangulat miatt azonban a beavatkozásra bármikor újra szükség lehet. Az eladósodott uniós tagállamok problémáit jól láthatóan aligha oldhatja meg az ECB, hiszen az elmúlt három évben jottányit sem javult a helyzet a bajban lévő országokban.
− Miért, ön szerint mi lenne a megoldás?
− Két lehetőség látszik, egyrészt nagyobb rugalmasságra van szükség az eurózónában, akár kevesebb tagállammal. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy könnyebb lenne az euróövezetbe való be- és kilépés. A másik megoldás pedig a szélesebb integráció, az európai állam megalakítása, a politikai unió megteremtése lehet, egységes szociális, gazdasági és pénzügypolitikával. Ez utóbbit rövid és középtávon szinte lehetetlen kivitelezni. De a jelenlegi helyzet is nehezen kezelhető, amikor a tagállamok az egyik oldalon nagy önállósággal rendelkeznek, miközben a mások oldalon jelentős szolidaritást kell tanúsítaniuk. Már az eurózóna esetében is meg kellett volna valósuljon a politikai unió, azonban a tagállamok többsége nem érdekelt abban, hogy feladja szuverenitását, miközben a közös valuta használatában igen.
− Optimista az unió jövőjével kapcsolatban?
− Az Európai Unió jövőjével kapcsolatban abszolút bizakodó vagyok, az euróéval már kevésbé. Nem értek egyet azokkal a kijelentésekkel, amelyek azt sugallják: ha az euró bedől, akkor Európának vége. A közös fizetőeszköz esetében korrekció várható, hiszen a rendszer jelenleg nem fenntartható. Ha az euróövezet problémáját nem oldjuk meg, akkor az a közösség egészére is kihathat. Az euró bevezetésétől azt vártuk, hogy az integráció motorja lesz, most azonban ezzel ellentétes dolgokat tapasztalunk, hiszen a legnagyobb viták kiváltója. Ciprusban például a tőke áramlását korlátozni kellett, emiatt kétféle euró van: az európai és a ciprusi, ami húsz százalékkal kevesebbet ér a korlátozások miatt. A válság hatására az Európai Unió alapértékei kérdőjeleződtek meg, a szabad munkaerő-áramlás, a tőkeáramlás vagy éppen a szolgáltatások liberalizálása. A volt keletnémet tartomány, Szászország miniszterelnökeként is azt tapasztaltam, hogy az unió nem egyenlő az eurózónával. Németországon belül is óriási fejlettségbeli különbségek vannak, és ez érvényes az Európai Unió összes tagállamára is.
− Németországot gyakran kritizálják, hogy sokat profitált az euró bevezetéséből...
− Az euró technikai és nem érzelmi kérdés. A német gazdaság fontos beszállítója Lengyelország, Csehország és Magyarország, amelyek nem tagjai az euróövezetnek, mégis jelentős külkereskedelem folyik az államok között. Németország tehát sokkal szorosabban kötődik az eurót nem használó országokhoz, mint például Görögországhoz, miközben a német exporttermékek sem Portugáliába irányulnak, hanem Ázsiába vagy éppen az Egyesült Államokba. Nem azért vannak bajban a dél-európai országok, mert a német gazdaság sikeres és hatalmas külkereskedelmi többletet realizál. Nem játszunk egy ligában velük, miközben a cseh, szlovák, lengyel és magyar cégekről már inkább elmondható, hogy azonos ligában "fociznak" velünk.
− "Kevésbé félek Németország erejétől, mint tétlenségétől" − mondta éppen két éve Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter, aki szerint Németország képes kivezetni az uniót a válságból. Tény, hogy sok múlik Brüsszelben azon, hogyan látják az eseményeket Berlinben. Ön szerint Németországnak kell Európát vezetnie?
− Nem tudom, hogy Sikorski mire gondolt: adjunk több pénzt, vagy legyünk aktívabbak az európai szerepvállalásban. Elismerem, hogy Németországnak óriási a felelőssége, de nem kényszerrel kell Európát vezetni, hanem jó példákkal. Nem lehet sikeres az olyan integráció, ahol felülről diktált utasításokkal irányítanak. Az általam elképzelt ideális Európai Unió a svájci föderációhoz hasonlít. A tagállamok, vagyis az egyes kantonok rendelkeznek egyfajta szuverenitással, hiszen különböző nyelveken beszélnek, eltérő kulturális szokásaik vannak és eltérő a mentalitásuk is, miközben az államapparátus irányítása egységes, amiért a tagállamok felelősséggel tartoznak. A mai napig elképzelhetetlen, hogy Zürichet vagy Bázelt Bernből irányítsák, előírják, hogy milyen adót vessenek ki vagy éppen milyen programot vigyenek véghez, amelyet mindenféle bizottsági emberek ellenőriznek. Az Európai Unió esetében sem lenne működőképes egy brüsszeli impérium, a kényszer politikája aligha viszi előrébb az európai integrációt.
− Hogyan értékeli a magyar válságkezelést?
− Figyelemre méltó módon oldotta meg a gazdasági válság okozta problémákat Magyarország, hiszen külső segítség nélkül "mászott ki" a gödörből. Rendbe tette a pénzügyeit, három százalék alá csökkentette a költségvetés hiányát, mérsékelte a külfölddel szemben fennálló adósságát, miközben növekedési pályára állította a gazdaságot, ami tavaly már észlelhető volt és az elkövetkező években még inkább megmutatkozik majd. Ezek pozitív jelenségek, miközben Magyarországnak sok időre van szüksége a felzárkózáshoz, hiszen még a válság előtti szintet sem érte el a gazdaság teljesítménye. A magyar egy kis, nyitott gazdaság, a fenntartható növekedés érdekében befektetőkre van szüksége. A külföldi tőke szükséges, azonban nem elégséges, a belső piac fejlesztése elengedhetetlen. Magyarországon nincs széles középréteg, nagy kérdés, hogyan lehet a következő évtizedekben ennek kialakulását elősegíteni. Másrészt olyan problémákkal is meg kell küzdenie az országnak, mint az elvándorlás, ami Szászországban is akut jelenség. Nagy kérdés, milyen politikát folytatnak a kormányok: jó legyen Magyarországnak vagy jó legyen a magyaroknak. Az oktatás és az elvándorlás problémaköre tipikusan ilyen. Kinek jó az, ha magas színvonalú képzést biztosít az állam és a végzettek elvándorolnak külföldre? Az embereknek igen, de nem jó a nemzetgazdaság egészének.
− Gyakran kritizálja a német sajtó a magyar gazdaságpolitika vívmányait. Hogyan látja, valóban ennyit romlott a német−magyar viszony az elmúlt években?
− Magyarország és a magyar emberek megítélése nem csorbult, továbbra is nagy tisztelet övezi őket a német újraegyesítésben játszott szerepük miatt. Gazdasági fronton is jók a kapcsolatok, a Magyarországon befektetett német cégek pozitív véleménnyel vannak a folyamatokról. Politikai értelemben sem mondanám problémásnak Budapest és Berlin viszonyát, tény azonban, hogy a magyar kormány egyes törvényváltoztatásai érthetetlenek voltak a német közvélemény számára.
Szerző: Wiedemann Tamás
