Jogegységi döntés előtt a devizahitelek

1. Mi a devizaalapú kölcsön tartalma (a devizaalapú kölcsön devizakölcsön vagy forintkölcsön)?

A banki működés törvényi szabályai szerint a banki mérlegeknek egyensúlyát fenn kell tartani, vagyis − egyszerűsítve − a pénzügyi közvetítő nem helyezhet ki több hitelt, mint amennyi forrás a rendelkezésére áll − s itt a devizamegfelelés is fontos. A 244/2000. (XII. 24.) kormányrendelet szerint a bankoknak a szavatoló tőke 2 százalékát meghaladó nyitott pozíció mögé 8 százaléknyi szavatoló tőkét kell állítaniuk. A devizapozíció esetében a jegybank külön szabályokat is előírt, ráadásul a nyitott pozíciókról a jegybankot napi adatszolgáltatás keretében kell a bankoknak tájékoztatniuk.

A fentiek nyomán aligha meglepő, hogy a Kúria megkeresésére a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) is egyértelműsítette: "a devizaalapú hitelezésnél devizaforrásból történik a hitelezés". A jegybank két vezetője, Balog Ádám alelnök és Nagy Márton ügyvezető igazgató által szignált augusztusi tanulmány hasonlóképp megerősíti: volt és van deviza a devizahitelek mögött. "A bankok a devizaalapú (ezért devizaként nyilvántartott) hiteleiket devizaforrásból vagy forintforrás és swapügylet segítségével (ami a forintforrást cserélte devizaforrásra) finanszírozták." A banki treasuryk folyamatos feladata a források (ügyfélbetétek) és az eszközök (hitelek) közötti lejárat összhangjának folyamatos megteremtése. Miután a banki források jellemzően éven belüliek − a betételhelyezők időtávja aligha terjed a lakáshitelek 10−20 éves horizontjára −, ezért a lejáró források pótlása és a hitelek mögé állítása folyamatos feladat.

2. A devizaalapú kölcsön konstrukciója alapján megkötött szerződések érvényes vagy érvénytelen szerződések?

E tekintetben − az első pontban már taglalt pont "kilövése" után − az érvénytelenség kimondásához kapcsolódó kérdést tekintve elmondható, hogy a jogszabályokba ütközést általánosan annak kapcsán nehéz lenne kimondani, hogy a bankok hiteltermékeit, azok szabályzatát, illetve a bankok hitelezési gyakorlatát a PSZÁF − ma már jogutódja, az MNB − folyamatosan vizsgálja és törvényi kötelessége a jogszabálysértés ellen fellépni. (A törvényhozói akarat azért telepíti a felügyelethez a jogszabályi megfeleltetés gyakorlatát, mivel a pénzintézeti termékek − akár az egyszerű betéti termékek konstrukciója − olyan bonyolultak lehetnek, amelyek esetében nem várható el, hogy egy laikus a szerződés minden pontját megértse.)

Annak elbírálásakor, hogy megtévesztés történt-e vagy akarati hibában szenved-e egy szerződés − tudniillik, hogy az ügyfél nem is tudott arról, hogy deviza(alapú)szerződést köt −, a bíróságok aligha tekinthetnek el attól a ténytől, hogy az ügyfelekkel a törvényi előírások szerint a bankok kötelesek voltak kockázatfeltáró nyilatkozatot aláíratni, illetve − jelzáloghitelek esetében kötelező módon − a feltételek megértéséről az ügyfelek közjegyző előtt is nyilatkoztak a szerződés közjegyzői okiratba foglalása előtt. (Ezek módját illetően persze lehetnek aggályok, de egy jogegységi döntés nem foglalkozhat egyedi esetekkel.)

3. A pénzügyi intézményt milyen jellegű tájékoztatási kötelezettség terhelte a szerződés megkötésekor, annak esetleges elmulasztása milyen jogkövetkezménnyel jár?

A bankokkal szemben a legtöbbször felrótt érv az, hogy nem tájékoztattak kellőképpen az árfolyamkockázatról. (Persze, a kockázatfeltáró nyilatkozat e tekintetben is mérföldkő lehet.) Az MNB fentebb már idézett tanulmánya szerint az árfolyamveszteség miatt a jelenlegi, forintban kifejezett törlesztőrészletek átlagosan 50 százalékkal magasabbak, mint a hitel felvételekor.

Király Júlia, az MNB volt alelnöke az EBRD londoni közgyűlésén néhány évvel ezelőtt arról beszélt, hogy − miközben ő maga személyesen számos fórumon felemelte a szavát a deviza(alapú)hitelezéssel szemben − a 2000-es évek közepén minden közgazdasági Nobel-díjas devizában adósodott volna el Magyarországon. Az euró−forint árfolyam évekig nem romlott 250 forint fölé, mindenki az EU-konvergencia bűvkörében élt − miért ne használta volna ki a tetemes kamatkülönbözetet?

Nem volt olyan banki elemző, aki ilyen szintű forintgyengülést prognosztizált volna. Ha lett volna ilyen banki szakember, akkor aligha biztatta volna arra a bankját, hogy devizahiteleket helyezzen ki a várt törlesztőrészlet miatt bizonnyal bukóba kerülő, így prognosztizálhatóan nem fizető lakosságnak, hiszen ebben az időben akár 20-30-szoros tőkeáttétellel lehetett határidős ügyleteket kötni, amin − a prognózis valóra válása esetén − drámai összegeket tudott volna keresni a bank. (Az az érv is fals, hogy a bankok az ingatlanokat akarták megszerezni, hiszen − túl azon, hogy nem ingatlankezelők − a hitelek bedőlése és a fizetőképes kereslet visszaesése természetesen az ingatlanok elértéktelenedéséhez is vezetett.)

A devizaárfolyamot nem a bankok alakítják, az számukra is egy külső piaci körülmény, hiszen alakulását az adott ország gazdasági teljesítményének piaci megítélése adja. Ezzel együtt sem szabad megfeledkezni arról, hogy több bank is próbálkozott árfolyamgaranciát nyújtó termékkel (Napi Gazdaság, 2013. július 25.), ám ezek kereslete visszafogott volt: a legnagyobb hazai banknál, az OTP-nél a deviza-ingatlanhitelek esetében csak az érintett ügyfelek 16,1 százaléka igényelte ezt a védelmet. Az okok ismertek: az árfolyam-garancia drágította a hitelt − az OTP idézett konstrukciójában ez évi 0,4 (szabad felhasználásúaknál 0,8) százalékos felárat jelentett −, ezt pedig az alacsony törlesztőrészletek bűvkörében élő ügyfelek nem vállalták. A bankok viszont a versenyben aligha tehették meg, hogy a megoldás kötelezővé tételével "kiárazzák" magukat a lakáshitelboomból. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az érintett termékek is eltűntek a piacról az árfolyamszakadás után...

4. Milyen jogi lehetőségei vannak a bíróságoknak arra, hogy a felek tartós jogviszonyában a szerződéskötés után bekövetkezett körülményváltozások valamelyik szerződő fél lényeges jogos érdekét sértő hatását orvosolják?

Az Európai Bíróság a Banco Espanol esetében hozott döntése szerint a szerződések szabadságának elvét sértené, ha a bíróságok a szerződések bizonyos kikötéseit utólagosan módosítanák. Épp ezért a bírói testület szerint a bírósági döntések csak az egyes szerződési pontok tisztességtelenségének megállapítására korlátozódhatnak, ezek után a feleknek kell az adott pont kérdésében dűlőre jutniuk. Miután a magyar bírósági gyakorlatban a polgári törvénykönyv már lehetővé teszi pusztán a szerződés érvénytelenségének kimondását, a devizaadósok rákaptak erre a megoldásra. Ennek kockázata az, hogy ahogy a bíró megállapítja a szerződés érvénytelenségét, az adós kényelmesen hátradőlhet, hiszen érvénytelen szerződés esetén a teljesítést nem lehet megkövetelni. A fentiek miatt a szerződés másik felét − a bankot − éri lényeges és jogos sérelem. A Kúria ennek okán hetek óta ígér egy jogegységi döntést, amely az érvénytelenség kimondása utáni elszámolásra vonatkozó előírásokat és határidőket szabná meg a perek esetében.

5. Amennyiben a devizaalapú kölcsönszerződések bármely okból érvénytelenek, az érvénytelenség törvényi jogkövetkezményei közül a bíróság bármelyiket alkalmazhatja-e, illetve melyik jogkövetkezményt mikor indokolt alkalmaznia?

6. Az egyes lehetséges érvénytelenségi okok az egész szerződés érvénytelenségét eredményezik, avagy részleges érvénytelenséget eredményeznek?

A Kúria nyári, az árfolyamrés kérdésében már idézett döntése szerint az árfolyamrés költség, amely miatt a szerződés érvénytelen. Önmagában ugyanakkor a bíróság megítélése szerint az árfolyamrés okán az eredeti állapotot helyreállítani aránytalan lenne − adott esetben egy 30 ezer forintos tétel miatt válhatnának tarthatatlanná többmilliós hitelszerződések. Épp ezért a Kúria − élve a jogkörével, amely már a szerződéskötéskor is érvényben volt − úgy határozott, hogy az eredeti állapot helyreállítása helyett a szerződést semmissé tevő részt módosítja visszamenőleges hatállyal, így helyreállítva az eredeti szerződés érvényességét. A megoldás kézenfekvő lehet azokban a kisebb súlyú esetekben, amelyeknél a bankok felelőssége egyértelműen kimutatható. Az MNB tanulmánya szerint szektorszinten évi 5 milliárd forint nyeresége képződött a bankoknak az árfolyamrés-emelésből 2008 és 2010 között. Azt, hogy a bankok is érzik, hogy a kérdés szabályozása fontos, jól mutatja, hogy a Bankszövetség kezdeményezte a kérdéskör jogszabályban történő rendezését. Ugyancsak ilyen tételes elszámolási mód lehetne alkalmazható ott, ahol annak kérdése vitatott, hogy a bankok miért devizában határozták meg a hitelhez kapcsolódó kezelési költség mértékét, miközben a költségek forintban merültek fel. (Más kérdés, hogy a szabályozás megszületésekor érvényes jogszabály úgy rendelkezett, hogy a hitelhez kapcsolódó költségeket a hitel százalékában kell megadni.)

A gondot az okozza, hogy a Kúria döntésével lényegében kimondta a szerződési pont semmisségét. Márpedig a hitelintézeti törvénynek a bankok és jogászok által a megalkotása óta vitatott rendelkezése szerint ilyen esetben − szemben a polgári törvénykönyv által adott lehetőséggel − egyetlen pont okán az egész szerződés semmissé válik. Sokak szerint a Kúria döntésével éppen ellentétes ez a nézet, ám a tény ettől még tény marad, hogy a bíróság megfogalmazásának ilyen következménye lett.

7. Az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési feltétel mikor felel meg az átláthatóság követelményeinek?

Egyoldalú szerződésmódosítás esetén − miként arra már bírósági döntés is felhívta a figyelmet − olyan feltételek módosítására kap lehetőséget a bank, amelyek a szerződés megkötésekor még nem álltak fenn. A Polgári Kollégiumnak a fogyasztási hitelekkel kapcsolatos véleménye szerint ha a kölcsönszerződés részletes feltételeket és a módosítások mértékére utaló szabályokat tartalmazott volna a jövőbeli szerződésmódosítást megalapozó − előre nem látható közgazdasági − eseményekkel összefüggésben, akkor éppen ez a kikötés ütközött volna a polgári törvénykönyvbe, mivel az előre látott − és így a szerződésben részleteiben rögzíthető − körülmények bekövetkezése a rendes üzleti kockázat körébe sorolható, amelyekkel az ellenszolgáltatás mértékének megállapításakor számolni kell.

A kérdés az, hogy a bank számára milyen feltételek esetében van mód az egyoldalú szerződésmódosításra. E tekintetben irányadó lehet a hitel- és pénzintézeti törvény, amely az árazási elvekhez köti az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségét és több alkalommal is hivatkozik az oklistát felsoroló banki magatartási kódexre, egyebek mellett kimondva, hogy az árazási elvek megfelelőségét, valamint az árazási elvek alkalmazását az MNB úgy ellenőrzi, hogy figyelembe veszi a magatartási kódex rendelkezéseit.

Viták ezen pont esetében az egyoldalú kamatemelések kapcsán vannak. A jegybank tanulmánya szerint a fenti kamatemelések a banki törlesztőrészlet-emelkedések 20 százalékáért tehetőek felelőssé, a tanulmány szerint a bankok a kamatemelések nyomán mintegy évi 55−70 milliárd forintnyi többletbevételt tudtak elérni. Az így "megkeresett" összeg ugyanakkor lényegében megegyezik azzal a 330 milliárd forinttal, amit a pénzintézetek a végtörlesztésen buktak. A megoldás − mint tudjuk − ugyanakkor csak 170 ezer, zömében jól fizető adósnak biztosított lehetőséget, miközben a bankok számára az így romló portfólió további gondokat okozott. A fentiek − egyéb kormányzati intézkedések mellett − játszhattak szerepet abban, hogy a jegybank megállapításai szerint "a bankok a növekvő hitelezési veszteségek és fiskális terhek jelentős részét a teljesítő ügyfelekre tudták hárítani", azaz amikor lehetőségük nyílt volna rá, akkor sem csökkentették a deviza(alapú)hitelek kamatszintjét. Az MNB szerint ezt ki lehetett volna védeni a referenciakamathoz kötött árazás korábbi bevezetésével − igaz ugyanakkor, hogy akkor 2007-ben jártak volna rosszul az adósok, amikor a verseny miatt a bankok nem érvényesítették a svájci referenciakamat megemelkedését, sőt az ügyfelekért folytatott verseny miatt a kamatfelár is 20 százalékkal csökkent.

Nem hallgatható el ugyanakkor a bankok felelőssége, hogy ezen a téren tényleg sok szempontból sérül a transzparencia és ezen még az sem változtat, hogy a szektornak olyan helyzetben kellene a betétesek érdekeit (is) szem előtt tartva áraznia, amikor a piaci környezet egyik napról a másikra alapvetően változhat (bankadó, tranzakciós illeték, stb.), illetve hogy a hitelállományon belül az ügyfelek megsegítésére szolgáló banki saját és a kormányzattal együtt finanszírozott megoldások szintén rendkívül komoly összegekbe kerülnek a bankoknak.

Szerző: Nagy László Nándor