Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A kormány a jövőben nonprofit módon kívánja üzemeltetni az energiaszektort, függetlenül a tulajdonosi struktúrától. Az alapelv ebben az esetben az, hogy míg korábban a tőkearányos megtérülést garantálták az energiacégeknek az 1996-os privatizációs szerződés alapján − és így a nemzetközi energiaár-változások kockázatát teljes egészében a lakosság viselte −, most az energiaárban csak az amortizáció érvényesíthető, a profitot vissza kell forgatni a vállalkozásba (hasonlóan például az autópályák vagy a tömegközlekedés üzemeltetéséhez, ahol vagy nem jelennek meg a profitszempontok vagy állami támogatással alacsonyan tartott árakkal igyekeznek a közösségi érdeket érvényesíteni). Egy nemrégiben megjelent nemzeti fejlesztési miniszteri rendelet nulla százalékra csökkentette a gázszolgáltatásban az egyetemes szolgáltatók tőkeköltségének reál hozamtényezőjét. A mutató januártól esett a korábbi 4,5 százalékról 2,28-ra a földgázelosztó és -tároló cégeknél, nullára csökkentése a beruházási döntéseket (a megtérülést) befolyásolhatja negatívan.
Nincs szó azonban olyan monopol közösségi szolgáltatásról, ahol a profitráta lenne garantált, hiszen a közgazdaságtan egyik alappéldája, hogy monopolhelyzetben lévő vállalat a versenypiacinál magasabb áron fog értékesíteni és ez az ártöbblet társadalmi veszteséget jelent, ami egyben versenyképességi hátrány is. Kérdés, hogy a lakossági árak után a kormányzat kiterjeszti-e a vállalati körre is a központi árcsökkentést a versenyképesség javítása miatt (az eddigi díjcsökkentések negatív hatásai jórészt éppen a versenypiaci vásárlókat érintették, ott eredményeztek magasabb árakat) − ezt a kérdést a jövőre esedékes rezsitörvény rendezheti.
Egyes vélemények szerint az energiaszektorban megjelenik még egy szabályozási, pontosabban szabályozatlansági szempont is: az illetékes hatóság ugyanis az árszabályozási jogkört lényegében alig gyakorolta, legalábbis erre, illetve az életszínvonal-beli különbségekre enged következtetni, hogy a vásárlóerő-paritáson számolt lakossági energiaár Magyarországon Európa négy legmagasabbja között szerepel. A 2012. végi, vagyis a rezsicsökkentés előtti adatok szerint az EU 27 tagállamában 100 kilowattóra energiáért átlagosan 19,7 pps-t (vásárlóerő-standard) fizettek. Az így számolt listán Ciprus (32,9), Németország (25,9) és Portugália (25,7) után Magyarország számít a negyedik legdrágábbnak, a legjobb helyzetben pedig Finnország van, 100 kilowattóránként 12,7 pps értékkel. A gázárak tekintetében szintén 100 kilowattóra gázért az EU−27 átlagára 7,2 pps: Luxemburgban fizetnek a legkevesebbet (4,9), Bulgáriában pedig a legtöbbet (12,3) − Magyarországon 10,4 pps volt ez az érték.
A vásárlóerő-paritáson mért értékek azonban nem tükrözik a világpiaci tendenciákat, erre leginkább az üzemanyagok árának alakulása lehet alkalmas. A KSH adatai szerint 1995 decembere és 2011 decembere között több mint négyszeresére emelkedett Magyarországon az üzemanyagár (4,2-szeresére), az áram ára ugyanezen idő alatt 5,3-szeresére (ami 25 százalékos többletet jelent az üzemanyag-dráguláshoz képest), a gázé pedig 7,9-szeresére nőtt (89 százalékos többlet). A vízdíj 5,2-szeres, a csatornadíj 7,4-szeres, a szemétszállításért fizetendő összeg pedig 8,6-szeres mértékre emelkedett ezen idő alatt, az üzemanyag-dráguláshoz mért prémium 23, 77 és 104 százalék (az infláció összesen nagyjából 300 százalék volt 1995 és 2011 között). A november elsejétől érvényes 11,1 százalékos újabb díjcsökkentéssel együtt − amely a januári tízszázalékos vágással együtt összességében a tavaly év véginél ötödével alacsonyabb gáz-, áram- és távhőárakat eredményez − még mindig jobban drágult az energia 1996 óta, mint az üzemanyag.
Napi grafikonok
