Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Szeptemberben lépett hatályba a magyartermék-rendelet, amely pontosan megszabja, milyen árut nevezhet a gyártója magyarnak vagy Magyarországon előállítottnak. A jogszabály egyeztetése két éve zajlik a politikusok és a szakma között, ám a rendelet előzménye korábbra nyúlik vissza.
A Gráf József vezette agrártárca már 2006-tól minden erőfeszítést megtett, hogy a kiskereskedelemben minimálisra csökkentse az importtermékek arányát. A válság előtt jóval erősebb volt a forint, a nemzetközi gyártók könnyen fogtak pozíciót a magyar kiskereskedelemben és a fogyasztó lépten-nyomon spanyol, holland, olasz vagy akár a tengerentúlról érkező árucikkekkel találkozott, amiről kiderült, hogy a teljes forgalomban jóval kisebb a részarányuk, mint amilyennek az látszik. Gráf József jó politikai lehetőséget látott az importőrök, illetve a termékeknek saját polcain helyet adó kereskedők megregulázásában. Mindezzel segítő jobbot nyújtott a termelőknek, ám nekik nem lett jobb a helyzetük, hiszen az importot, mint később kiderült, nem elsősorban a kiskereskedelem generálta, hanem a feldolgozóipar. Az importárak nem (csak) a kiskereskedelmi árakat nyomták le, hanem az ipari felvásárlási árakat is, ami miatt a termelők ugyancsak a kereskedőkre haragudtak. A kiskereskedelemben megjelenő és szó szerint kriminalizált (hulladéknak nevezett) import nagyobbik része nem a belföldi árak kordában tartása vagy olcsósága miatt volt (és van) jelen a polcokon. Azokban a kategóriákban (primőr, húskészítmény, sajt, mirelit áru), ahol a szerepük megnőtt, ott a magyar beszállítók képtelenek voltak olyan mennyiséget előállítani vagy beszállítani, amelyet a teljes üzletláncban meg lehet jeleníteni.
Gráf politikája 2008-tól arra összpontosult, hogy a kereskedők minél több Magyarországon készült terméket listázzanak be úgy, hogy ne kelljen szabályozni a piacot (voltaképpen nem megoldható a szabályozás, hiszen bármilyen saját országbéli termék előnyben részesítése a kiskereskedelmi polcokon unióellenes). Frappáns megoldás lett volna a gyártók és kereskedők által is támogatott termékpályakódex, amelyben a kereskedők komoly vállalásokat tettek a beszerzési árakra, a készleten tartásra, a fizetési határidőkre, ám volt benne egy kitétel, amely megbukott a Gazdasági Versenyhivatal előtt. Ez az üzletekben a magyar termékek részarányának legalább 80 százalékos szintje volt, amely már önmagában sem uniókonform, ráadásul a magyar termék fogalma sem volt tisztázva a kódexben. A kereskedelem szinte azonnal kapott a lehetőségen, hogy kihátráljon az egyezségből, aminek az lett a vége, hogy a kódexből kivonatolt tisztességtelen kereskedői magatartást tiltó jogszabálytervezetet kevesebb mint egy hét alatt verte át az agrártárca a parlamenten, úgy, hogy az már sem a gyártóknak, sem a feldolgozóknak, sem a kereskedelemnek nem volt ínyére.
A törvénytől függetlenül Gráf József nyomására nem tett le az agrártárca az import beáramlásának megakadályozásáról, és a magyar termék vonalon indult el. Készült is munkaterv a magyar termék definíciójára, ám épp ennek kapcsán derült ki, hogy az ipar, főleg a húskészítmény-előállítók, a tradicionális magyar márkákat is dán vagy más országból érkező alapanyagból állítják elő. Mindez komoly presztízsveszteség volt a Gráf vezette minisztériumnak, amely letett a definícióról.
Ugyanakkor az úttörő munka elévülhetetlen, hiszen a 2006-ban indult és 2008−2009-ben kiteljesedett (vedd a magyart, még ha drágább is) politikai szemlélet ingyen marketinget teremtett a Magyar Terméknek és a cégek szinte azonnal belátták, hogy az ezen logó alatt üzletbe kerülő termékek kevésbé árfüggőek, magasabb árrést lehet fogni rajtuk és a vásárlók szívesen is vásárolják ezeket. A kereskedelem is pont ezért állt a Magyar Termék-törvény mellé, egyetlen kikötéssel, hogy pontosan szabályozni kell, mi tekinthető magyarnak, Magyarországon készültnek, vagy csak Magyarországon csomagoltnak. Az uniós szabályozás ugyanis rugalmas. Az a termék, amely az unió területén nyeri el végső formáját (összeszerelés vagy akár az egységcsomagolás révén), az már unióban készültnek számít, függetlenül az alapanyag vagy az egységcsomagolt termék előállításának helyétől.
Az új agrártárca vezetése ugyancsak képes volt azonosulni a magyar termék mindenekelőtt szemlélettel, így újra napirendre került a definiálás, amelynek a végeredménye lett, hogy magyar terméknek azt lehet nevezni, amelynek összetevői, alapanyaga legalább 95 százalékban Magyarországon termett (hízott, növekedett), itt dolgozták fel és itt csomagolták. Hazai Termék, amelynek az alapanyaga legalább 50 százalékban Magyar Termék és itt dolgozták fel. Hazai előállítású termék pedig az, amely 50 százaléknál kisebb Magyar Terméket tartalmaz, de a feldolgozása itthon történik. A megnevezés használatát nem teszi kötelezővé az agrártárca, viszont együttműködik a Magyar Termék Nonprofit Kft.-vel, amely egységes logót bocsát ki, jól elkülönítve a magyar termékeket azoktól a termékektől, amelyekre egyébként a forgalmazója az uniós lehetőségeknek megfelelően ráírhatja, hogy itt készült, még akkor is, ha az alapanyag egészen máshonnan származik.
