− Hogyan kezdte a pályafutását?
− Gyerekkorom óta érdekelt a közlekedés. Az ember már háromévesen tekeri a kormányt és azt játssza, hogy autóbuszt vezet. Nálam ez megmaradt, így a Műegyetem közlekedésmérnöki karára jelentkeztem autógépésznek, a felvételinél azonban szóltak, hogy a logisztikának nagyobb jövője van. Azt elvégeztem, majd átmentem egy másik karra gazdaságot tanulni, mert úgy éreztem, hogy erre is szükségem lesz. Később el kellett döntenem, hogy tervező vagy menedzser mérnök legyek és én akkor az utóbbit választottam. A Tungsram akkori főtechnológiai osztályára mentem, ahol három évig dolgoztam a nagykanizsai gyár fényforrásgyártás-rekonstrukcióján, ami akkor egy 3,5 milliárdos beruházás volt. A gyár belső anyagmozgatási rendszerét kellett megterveznünk és koordinálnunk. Viszont nem kerestem túl jól és az előrelépés lehetőségét sem láttam igazán abban a hatalmas szervezetben.
Emiatt elfogadtam a Corso cipő-nagykereskedés ajánlatát, amely épp raktárbázist épített Törökbálinton. Itt szereztem gyakorlatot egy korszerűen gépesített raktár műszaki beruházásának koordinálásában, fejlesztésében. Majd 1980-ban felkértek a belkereskedelmi minisztériumból a raktárfejlesztési támogatások és szállítási kérdések koordinálására fejlesztési főelőadóként, s mivel a Corso-raktár már működött, örültem a váltási lehetőségnek. Családunk hagyományaitól amúgy sem állnak távol az államigazgatásból érkező feladatok. Haladtam előre, osztályvezető lettem, a minisztériumot közben folyamatosan átszervezték és egy ilyen alkalommal részlegünket összevonták a külkereskedelmi tárca szállítmányozási részlegével, amelynek vezetője lettem. Ekkoriban kellett arról dönteni minisztériumi szinten, hogy a külföldi vállalatokat szabályozott átmenettel vagy anélkül engedjük a piacra. A szabályozott átmenet mellett döntöttünk, így 1990 végére, mire teljesen felszabadult a piac, már megerősödhetett és ellenállóvá vált a hazai szállítmányozói szakma, és számos cég ma is működik. A Magyar Szállítmányozói és Logisztikai Szolgáltatók Szövetségét is ebben az időben alapítottuk, mivel a piacnyitás után megszűnt a minisztérium hatásköre, azonban szakmai érdekvédelemre szükség volt.
− Volt karrierterve? Tudta, hogy mit szeretne elérni?
− Ennyire tervezetten nem. Persze szerettem volna jól keresni, felelős pozícióban dolgozni. Számomra az volt a fontos, hogy amit csinálok, annak köze legyen a közlekedéshez és valamilyen formában a környezetvédelemhez és a nemzetközi kapcsolatokhoz. Jól beszélek németül, mert a nyelvtanulást édesanyám már gyerekkorom óta forszírozta, így egy német−magyar két tannyelvű gimnáziumban végeztem és sokat voltam cserediák az NDK-ban. A német nyelv mindig segített nekem a pályafutásom során, főként amikor nemzetközi szakmai szervezetekben végeztem tisztségviselői feladatokat.
− Melyik volt a legizgalmasabb időszak?
− Az, amikor a rendszerváltás után a vasutak és a szállítmányozók szervezni kezdték a közút és a vasút kombinált fuvarozását, ehhez azonban kellett egy olyan cég, amely elvégzi és koordinálja a szakmai fejlesztést és értékesíti ezt a szolgáltatást. Ez lett a Hungarokombi Kft., a magyar nemzeti kombitársaság. A legizgalmasabb része azonban az volt, hogy korábban én nem dolgoztam a felső vezetésben, nem voltam menedzser. Egy minisztériumi főosztályvezető szakmai, ágazati vezető, jó értelemben vett bürokrata, akire az államigazgatásban szükség van, de nem menedzser. Ez volt a nagy kihívás.
− Hogyan élte meg a vezetővé válást?
− A döntési folyamat és a munka összehangolásában már volt tapasztalatom, emellett vezetői tréningekre jártam, ahol a gazdasági reformokról tanultunk és vezetéselméletről is. De akkor váltam igazán vezetővé, amikor a Hungarokombi elindult és az első három-négy év alatt több milliárd forint forgalmat értünk el a semmiből. Azt hiszem, azokban a pillanatokban váltam vezetővé, amikor egy aláírásomra több száz millió forintot átutaltunk, ennek súlya ránehezedik az emberre.
− Hogyan tanul meg az emberekkel kapcsolatot teremteni egy vezető?
− Ösztönösen bánok az emberekkel. Kezdetben én is mindent egyedül akartam csinálni, aztán láttam, hogy ez nem megy. Tudtam, hogy rá kell bíznom a munkát a munkatársaimra, de ez még mindig kevés, ha közben attól félek, hogy nem úgy csinálják meg, ahogyan azt szerintem kell. Meg kellett tanulnom bízni a kollégákban, és ezzel eljutunk oda, hogy be kellett ismernem: egy feladat megoldásának más módjai is lehetnek azon kívül, ahogyan azt én tenném. Ehhez viszont szakmailag jó munkatársakra van szükség, akik megbízhatóak. Ez emberi fejlődési folyamat is. Korábban nagyon kritikus voltam, de elfogadóbbá váltam és ma már olyan véleményt is el tudok fogadni, amellyel nem értek egyet. Emellett fontossá vált számomra, hogy az ember a maga boldogulása mellett mások boldogulásával is törődjön.
− Kell valami az üzlet mellé, ami kiegyensúlyoz?
− Nem szabad csak az üzletre gondolni, mert nyomasztóan egysíkúvá teszi az ember gondolkozását. A legnagyobb kikapcsolódás számomra a síelés. Arra is rájöttem, hogy a legjobb üzlet a win-win üzlet. Korábban én is úgy gondolkoztam, hogy lehetőleg minden fillért kisajtoljak a másik félből, amit csak lehet, de ez később visszaüt, mert az a másik egy idő után másként viselkedik. Az utóbbi húsz évben megtanultam abba az irányba menni, ahol nagyobb tiszteletet mutatnak egymás iránt az üzletfelek.
Napi Gazdaság, Kummer János
