• Ma a 3317-es számú noteszt kezdtem el, betelt már 322 darab nagy alakú jegyzetfüzet is. (2011 tavaszán az 5466-os kis füzetet kezdte el, az összegző spirálfüzetek sorszáma 323. volt − a szerk.) Ezekbe rögzítem a velem történteket, a számomra érdekes, fontos gondolatokat, de az üzleti tárgyalások részleteit is. Ezenfelül aztán vannak úgynevezett éves könyvek, amelyekben időről időre a dátum alá helyezem az aznapi történéseket, jegyzeteket. Így ha szükségem van rá, bármikor könnyen visszakereshetem az időt, a személyt és a témát is. A naplóírásnak ezt a fajtáját 1966-ban kezdtem, s azóta nem hagyok ki egyetlen napot sem. Számomra ez képviseli az állandóságot.
• Nem vitás, hogy a politika sokszor meghatározta az életemet. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy voltak kellemes meglepetések is. A Budapesti Likőripari Vállalat privatizációjára a nagyköveti skandalum után került sor. Meg voltam győződve arról, hogy el fogjuk veszíteni a pályázatot. Úgy gondoltam, hogy az Antall-kormány bosszút áll azért, mert megtámadtam az akkori külügyminiszter Jeszenszky Gézát. Éjjel-nappal lobbiztam, hogy társammal megvehessük a céget. Még Antall Józsefnek is írtam egy levelet, amelyben kértem, hogy ne használják fel ellenem a nagykövetügyet, hanem tárgyilagosan bírálják el pályázatunkat. Később tudtam meg, hogy a miniszterelnök behívatta a döntésért felelősöket és arra utasította őket, hogy ha a másik pályázóval, az angol United Distillers céggel megegyező vagy ahhoz közeli árat ajánlunk, akkor nekünk adják el a céget.
• Hazaérkezésem óta szinte állandóan megkeresnek külföldi üzletemberek, tanácsomat és véleményem kérik. Számukra jelzés értékű volt a Zwack-privatizáció és a cég tőzsdére menetele. Azt gondolták ugyanis, hogy ha a hazájából a kommunisták által elüldözött nagytőkés visszatér, sőt visszavásárolja egykori gyárát, nos, akkor az ő befektetéseik is biztonságban vannak. Nehéz volt elhitetni velük, hogy Magyarországon biztos talajt érezhetnek a lábuk alatt, hogy befektetéseik eredményesek lesznek. Az elmúlt évek szerencsére engem igazoltak. Éppen ezért nagyon fáj, hogy a keservesen megszerzett bizalom az elmúlt egy évben megrendült, s tartok tőle, hogy ha így mennek tovább a dolgok, el is fogy a külföldi befektetők türelme. Rosszul érzem magam most ebben az országban, és ebben nem vagyok sajnos egyedül.
• Rólam köztudott, hogy ki nem állhattam a kommunistákat, sőt a szocialistákat sem kedveltem. Bár a választáson nem kerültem be a parlamentbe, mégis örültem, hogy a Fidesz került hatalomra. Sokat reméltem személy szerint Orbán Viktortól is, no meg attól a polgári Magyarországtól, amit ő ígért, s amiben én mindig is szerettem volna élni. Ma, egy évvel a választások után sajnos osztályidegennek érzem magam. Én egy olyan polgárság érdekében politizálok, amelyben a polgárok többsége nem érezheti magát idegenül.
• Azt látom, hogy a gyakran kisstílű, mindenkiben és mindenben állandóan már-már paranoiásan ellenséget kereső kormányzási stílus vette át a hatalmat, ami keserű csalódás számomra. Az európai irányhoz európai stílus illene. Azt reméltem, hogy végre lesz egy olyan fiatal, dinamikus államférfi, aki egyesíti az erőket, megszünteti a széthúzást. De ennek az ellenkezője történt. Így aztán az ország belföldi és külföldi megítélése máris sokat romlott. Ismerőseim közül sokan vonnak párhuzamot az 1990 és 1994 közötti időszak, valamint a jelen között. Kétségtelen, hogy számos hasonló vonást lehet felfedezni a kormányzat munkájában és stílusában. Egy különbség azonban szembeötlő: Antall József − akit személy szerint nagyra becsültem − igazi államférfi volt... Azt sem szabad elfelejteni, hogy a sikerek nagy része, amire a mai kormány hivatkozik − a gazdasági növekedés, az infláció csökkenése, a NATO-csatlakozás −, az előző kormányok érdeme. A Fidesz politikusai igyekeznek ezt elfelejteni, de a magyar emberek nem szenvednek kollektív amnéziában...
• Nem tagadom, hogy engem jó részben az üzlet hozott vissza, de hazatérésem után beleszerettem az országba. A sors nagy adománya, hogy megvásárolhattam és ismét sikeressé tehettem a gyárat, amelynek vezérterméke ma Magyarország egyik jelképe. Hogy mi lett volna, ha nem sikerül a privatizáció? Őszintén szólva nem tudom. Az biztos, hogy sokáig nem ment volna az, hogy a cég kisebbségi tulajdonosaként naponta konfrontálódom a többségi tulajdonban levő külföldiekkel. Félreértés ne essék, negyvenéves távollét után jöttem haza, és ezt az országot nagyon szeretem. Kérdés azonban, hogy ez a szeretet elég lett volna-e arra, hogy kompenzálja az üzleti kudarcot.
• Igazán arra vagyok büszke, hogy bírom az egyszerű emberek bizalmát. Nagyon jólesik, hogy megállítanak az utcán, levelet írnak segítségemet kérve, s hogy a Vállalkozói Szalon rendezvényein megkeresnek javaslataikkal és ötleteikkel − ez ad erőt nekem a további küzdelemhez. Még mindig remélem azt, hogy a most hatalmon levő urak is odafigyelnek egyszer arra, hogy mit mondanak az emberek, hogyan vélekednek intézkedéseikről, s mit javasolnak.
Napi Gazdaság, Kovács András
