Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
− \"Nem kell megvárni az IMF/EU-megállapodást, már most példát mutathatna a kormány: fenntarthatóvá és átláthatóbbá tehetné a költségvetést\" − fogalmazott a Napi Gazdaságnak írt februári cikkében. Eltelt két hónap, történt változás?
− Továbbra sem látszik semmilyen változás − túl nagy bejelentések nem voltak, az átláthatóság pedig katasztrofális. Elég, ha csak a tavalyi váratlanul magas, 4,3 százalékos államháztartási többletre és annak levezetésére gondolunk. A minisztérium szeretné úgy beállítani, mintha az a későbbi évek szempontjából is egyértelműen pozitív hír lenne, pedig nagyrészt nincs köze az alapvető gazdaságpolitikai folyamatokhoz. Kiderült például, hogy az önkormányzatok nem csekély résszel járultak hozzá a magasabb többlethez. Nem lennék meglepve, ha rövidesen kiderülne: azokra az intézményekre, amelyekről az önkormányzatok már tudták, hogy át fogják adni a központnak, egyszerűen nem költöttek. Minek fessenek ki egy iskolát, ha jövő szeptembertől valaki azt majd átveszi? Vagy megemlíthetném az MFB 120 milliárd forintos feltőkésítését. Végül abból csak 40 milliárd forintot számoltak el a tavalyi évre, de gyaníthatóan a kormány szerette volna a 2011-es többlet terhére \"előre megoldani\" az MFB későbbi veszteségeinek problémáját is.
− Most kell benyújtani a konvergenciaprogramot. Ha eddig nem jelentettek is be konkrétumokat, ez jó lehetőség lehet arra, hogy a kormány meggyőzze a nemzetközi szervezeteket és a befektetőket: képes megbízható fiskális politikát folytatni.
− Sosem értettem, hogy egy kétharmados kormánynak miért kell meglepetésre játszani. Mi baj történne, ha már most bejelentenék, hogy mit tartalmaz majd a program? Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter úgy nyilatkozott egy hónapja, hogy nincs a kormánynak B terve. A kérdés viszont az, van-e A terve, azaz olyan programja, amelyet EU és az IMF is nagy valószínűséggel támogatna. Kevés azt mondani, hogy meg akarunk állapodni, tudni kellene valamit a megállapodás várható tartalmáról is. Egyelőre nem látszik, hogy tényleg lenne egy ilyen terv.
− A program ettől még kedvező alkalom egy terv bemutatására. Ez azonban azt is jelenti, hogy ha ezzel nem él a kormány, annak negatív következményei is lehetnek.
− Pontosan. Mivel még nem kezdődtek el a tárgyalások, a piac a leírtakat úgy értelmezheti, hogy a kormány legszívesebben ehhez kérné a nemzetközi szervezetek támogatását. Ilyen értelemben ez még több is, mint egy konvergenciaprogram, és így a tétje is nagyobb. Egy-két apró információmorzsát már elszórt a kormány. Az egyik az eva lecserélése. Ez önmagában nem rossz javaslat, jól is meg lehet oldani, de látni kell, hogy egy ilyen intézkedés nem jár százmilliárdos nagyságrendű hatással, az alapvető fenntarthatósági problémát nem oldja meg. A másik − és ez egészen döbbenetes − a közmunkások ügye. A miniszterelnök az Új Embernek adott húsvéti interjújában megemlítette, hogy a közmunkások száma két éven belül 350 ezerre emelkedik. Ez az irány minden nemzetközi szervezet és minden szakmai jelentés ajánlásával ellenkezik. Márpedig − a kiszámíthatóság mellett − ez a kvinteszenciája a problémának: a foglalkoztatottság krónikusan alacsony szinten van az alacsony képzettségű, alacsony jövedelmű csoportoknál, és elsődleges kérdés, hogy a kormány milyen módszerrel kívánja ezt megemelni. Erre vannak különböző javaslatok, abban viszont mindenki egyetért, hogy nem a kormány által kijelölt út vezet előre. Most olyan konvergenciaprogrammal kellene előállni, amelyről a piac elhiszi, hogy az IMF és az EU hajlandó lenne támogatni. Ha ez nem sikerül, annak súlyos következményei lehetnek.
− Nincs olyan forgatókönyv, amelyben kikerülhető lehet a megállapodás?
− Nincs. Ennek politikai szempontból az árát már megfizette a kormány, amikor novemberben visszahívta az IMF-et, az utóbbi időben pedig folyamatosan hangsúlyozza, hogy nincs B terv, meg akar egyezni. Innentől viszont a tartalmi kérdések maradnak, és ott még vannak vitás ügyek. Ha a közmunkások számát felemeljük 350 ezerre, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy marad a nem eléggé progresszív adórendszer, nem állítják vissza az adójóváírást, nem emelik meg a segély időtartamát és nem csökkentik a minimálbért. Azaz minden megmarad, aminek a megváltoztatása javíthatna az ország legnagyobb gazdasági problémáján.
− Ahhoz képest, hogy szóban a kormány elkötelezte magát, a megállapodás várt időpontja folyamatosan későbbre tolódik. Egyesek szerint a kormány, mások szerint a nemzetközi szervezetek lassítják az egyeztetéseket.
− Az IMF-hitelt egy ország kezdeményezi, és ha informális egyeztetések után is, de végül egy maguk által megfogalmazott levélben rögzítik, hogy szerintük mik az ország problémái, hogyan gondolják azokat megoldani. Az IMF pedig eldönti, hogy hajlandó-e pénzügyi segítséget nyújtani a programhoz. A magyar kormány kommunikációja ezzel szemben az, hogy az IMF és az EU − ha más-más szakterületi hangsúlyokkal is − valamit le akar tuszkolni a torkunkon. Erre pedig azért van lehetősége, mert a kormányra egy megörökölt adósság nehezedik. A piaci szereplők többsége − akik finanszírozhatnák az adósságot − a magyar gazdaságpolitikai kérdésekben valamiért az EU-nak és az IMF-nek, és nem a magyar kormánynak hisz. Mindez egy taktikai játék, ahol mindenáron mozgásteret kell kialakítani. A befektetők szemszögéből nézve, ha a kormány az IMF-megállapodás előtt kimenne a piacokra, az azt jelentené, hogy mozgásteret akar magának. De mire kell ez a mozgástér? Még egyszer ki akarjuk rúgni az IMF-et? Még egyszer fel akarunk állni a tárgyalóasztaltól? Ha van egy olyan tervünk, amely megoldja a problémákat, és még az EU és az IMF is elfogadná, akkor meg kell egyezni velük. Jelenleg ugyanis olyan orbitálisan magas kamatok mellett finanszírozzuk az országot, amelyekről mindenki tudja, hogy nem tartható. Két hét alatt ugyan szerintem nem lehet megállapodni, mivel nemcsak tartalmi, hanem más, például monitoringrendszert érintő kérdésekről is szó van, de egy-másfél hónap alatt igen.
− Tegyük fel, Magyarország teljesíti a 2012-es és 2013-as hiánycélt, és ezzel kikerül a túlzotthiány-eljárás alól. Mit gondol, követheti ezt változás a fenntarthatóságban és az átláthatóságban?
− Egyelőre nem látszik, hogy mitől kerülnénk ki az eljárás alól. Mint mondtam, a fő kérdés az, hogy van-e A terv, amely a nemzetközi szervezetek véleményében is megjelenő szakmai elvárásokkal összhangban csökkenti a költségvetési hiányt. És ebben nem mellékes kérdés például, hogy jövőre a maastrichti kritériumok alapján megszabott 3 vagy a tavalyi konvergenciaprogramban vállalt 2,2 százalék lesz-e a GDP-arányos deficit. Ha a programban nem 2,2 százalék szerepel majd, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem akar a kormány megállapodást kötni. Elképzelhető, hogy az IMF hajlandó lenne belemenni, az EU viszont nem teheti meg. A 2,2 százalékot hozni kell, mégpedig fenntartható módon, például nem megoldás a maradék magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása. Azt a piac nem tudná másképp értelmezni, mint egy előrehozott devizakötvény-kibocsátást, ugyanis egy ilyen lépés az EU által is figyelt strukturális egyenleg problémáját nem oldja meg, de finanszírozási könnyebbséget hoz. Ha minél előbb meg akarunk állapodni, akkor erre nincs szükség. A politikailag nehéz pontokat − elsősorban az alacsonyan képzettek bérköltségére gondolok − már elmondtam. Ha ez a kormány számára nem elfogadható, a kérdés, hogy létezhet-e B terv. Ezen egy matematikailag kivitelezhető, közgazdasági kereteket figyelembe vevő programot értek, amely ugyan nem változtatja meg a szakmai szempontból kritizált pontokat, de ettől még képes Magyarországot gyorsan fenntartható pályára állítani. Szerintem ilyen nincs.
