Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az egységes európai piac maradéktalan teljesülésének egyik legfontosabb feltétele a konvergáló struktúrájú közös munkaerő-piaci térség létrejötte. Ugyanakkor ezen a területen még a válság éveit megelőzően sem volt megfigyelhető konvergencia. Alapvetően térnek el a struktúrák a centrum és a periféria munkaerőpiacai között, ha a termelékenységi mutatókat és a ledolgozott munkaórák számát vesszük az összehasonlítás alapjául. Az egyes országok közötti átlagos eltérés a ledolgozott munkaórák számát tekintve meghaladja a 10 százalékot, de ebből az adatból önmagában még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Az egyes országok foglalkoztatási formái között ugyanis lényeges különbségek vannak. Például Németországban vagy a skandináv államokban a részmunkaidős foglalkoztatás szerepe lényegesen nagyobb, mint Dél-Európában, ami viszont torzítja az adatsort. Emiatt ha nominálisan nézzük az egy évben ledolgozott órák számát, akkor az OECD adatai alapján az látszik, hogy a centrumban lényegesen kevesebb ledolgozott órával termelik meg az egységnyi GDP-t, mint a periférián. Ennek következtében kevesebbet is dolgoznak a centrumban, mint Dél-Európában.
Hasonlóan nehezíti az összehasonlítást, hogy jelentős eltérések figyelhetők meg a munkaerő-piaci penetráció tekintetében is, vagyis míg a fejlettebb centrumországokban a foglalkoztatottsági ráta 80 százalék fölötti, addig egyes térségekben a 60 százalékot éri csak el a gazdaságilag aktív korosztály aránya. Vagyis egységnyi munkaerőre kevesebb munkaóra jut éves összehasonlításban, viszont lényegesen többen vannak foglalkoztatva a centrumban, mint a periférián.
A foglalkoztatottsági ráta mellett a másik legfontosabb különbség a termelékenység, tehát az egy munkaóra alatt egy munkás által megtermelt jövedelem között van. A különösen nagy eltéréseket elsősorban a technológiai ellátottság magyarázza. Vagyis míg a centrumban magas technológiával nagyobb hozzáadott értéket tud előállítani az átlagosnál kvalifikáltabb munkaerő, addig az alacsonyabb technológia és tőkeellátottsággal dolgozó társa sokkal kevesebb jövedelmet termel egységnyi idő alatt a fejletlenebb térségben.
Az egységes piac kialakulásához, vagyis a piaci tényezőárak kiegyenlítődéséhez szükséges lett volna beindítani egy sokkal hatékonyabb technológiatranszfert, ami a termelékenységi mutatók kiegyenlítődésével járhatott volna együtt. Ehhez képest a bérszínvonal közelítésével erőltették a konvergenciát, ami viszont a különböző termelékenységi képességek miatt éppen ellentétes hatást váltott ki a versenyképességre.
Németországban hagyományosan szabályozott a bérpolitika, ami a világháborút követő neokorporatív fejlesztő állami modell legfontosabb koordinációs mechanizmusa volt. A bérköveteléseket így a termelékenységi mutatókhoz tudták igazítani, így egységnyi termelékenységjavuláshoz valamivel kisebb egységnyi bérnövekedés járt, ami által emelkedő jövedelmi szint mellett is folyamatosan javult az ország versenyképessége.
A periféria országaiban ezzel ellentétben az európai integráció a bérek konvergálásához vezetett, mivel a mobil munkaerőpiacon a centrumországok béreivel kellett versenybe szállnia a hazai foglalkoztatóknak. Ez be is indított egy bérkiegyenlítődést, ami sokkal nagyobb ütemű bérfelzárkózáshoz vezetett, mint amit a termelékenységjavulás indokolt volna. Vagyis az egyes tagországok közötti versenyképességi különbségek emiatt nőni kezdtek, ennek hatása pedig nagyon gyorsan visszagyűrűzött a munkaerőpiac egyéb szegmenseibe.
A másik fontos, az egységes piac létrejöttét akadályozó aszimmetria a külkereskedelem súlya az egyes gazdaságokon belül. Az eurótérség perifériáján a külkereskedelem sokkal kisebb gazdasági szereppel bír, mint akár a nagyobb centrumországokban vagy akár a később felzárkózó kelet-közép-európai térségben. Az export GDP-arányosan a térségünk országaiban és a Benelux államokban a legmagasabb (Csehország, Magyarország és Belgium esetében a mutató 2010-ben meghaladta a 80 százalékot). De még a relatíve nagyobb belső piaccal rendelkező Lengyelországnál is magasabb az arány (40 százalék), mint például Olasz-, Spanyol- vagy Görögországban. A görögöknél ez mindössze 21 százalék.
Az uniós válságkezelés legfontosabb tanulsága a termelékenységi és munkaerő-piaci kondíciók terén történő felzárkóztatás kellene hogy legyen. Emellett pedig az integráció fejlődéséhez sokkal kiegyensúlyozottabb kereskedelmi erőviszonyokra lenne szükség. Amíg itt nem lesz változás, csak álom marad a közös Európa.
