Gyerekkoromban sokat játszottunk Capitalyt. Nem én voltam a játék ásza, általában három mezőre léptem biztosan: Kőbánya, ahol építgettem a szakadt kis házaimat, Dorottya utca, ahol anyám házai álltak és a Váci utca, ahol apám szállodája pöffeszkedett. Nem csoda, hogy az iparűzési adó 500 pengője igencsak megviselte nyomorult kis költségvetésemet és alig vártam, hogy beutaljanak a szanatóriumba.
Anyámék célja nyilván nem az volt, hogy kiszórjanak pár kör alatt, majd meccseljenek még két órát egymással, úgyhogy időről időre megsegítettek. Ha már tarthatatlan volt a helyzet − egy jó kis dorottyás kiruccanás miatt −, megengedték, hogy épp annyit dobjak, amennyivel a startmezőre léphettem és extra apanázst kaptam. Ha a finanszírozás is veszélybe került, elengedtek valamennyi fizetnivalót, néha dobhattam újra is, hátha más mezőre lépek. Persze a sorsom meg volt írva. Általában apámnál pukkadt ki a rendszer, mert szerinte azért a harmadik Váci utcai látogatást csak ki kellene már fizetnem, elvégre ő is a piacról él.
Nem, ez nem parabola. Nem gondolom, hogy anyám lett volna a Fitch, apám meg a Moody\'s. Nem példálózom azzal, milyen rossz lett volna a játék, ha cinkelt kockák után kezdtem volna kutatni, vagy azt feltételeztem volna, hogy a szüleim engem akarnak kicsinálni. Ez a párhuzam ezer sebből vérezne. Például azért, mert a játékban egyértelmű volt, hogy a legnagyobb gond én vagyok − nekem ez egyszerűen nem megy. A cél mindösszesen még egy kör megtétele volt, a kérdés pedig csupán az, meddig bírom.
A valóság teljesen más. A valóságban ugyanis senkinek sem lehet az az egyetlen célja, hogy valameddig még kihúzza. A valóságban meg kell oldani, hogy a kőbányai viskók hozzanak valami hasznot és hogy a fizetős utcáknak még a környéke is elkerülhető legyen. Nem kell a hiszti, csak jól kell dobálni a kockákat.
