Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
– Majd tíz hónapos tapasztalat birtokában hogy látja, melyik a kényelmetlenebb szék: a pénzügyminiszteré, akinek a nyílt színen kell helytállnia a politikai vitákban, vagy a mostani, amikor leginkább zárt ajtók mögött zajlanak az egyeztetések?
– Egyik sem teszi kényelmessé az embert. Annyiban más a helyzet, hogy a pénzügyminiszternek elsősorban már „csak” a költségvetési egyensúly biztosítására kell figyelnie. A strukturális átalakításokkal kapcsolatos összkormányzati célok megfogalmazása és képviselete elsősorban a kormánybiztos, illetve az államreform-bizottság felelőssége. Mondhatnám úgy is, a kormány „élő lelkiismereteként” működünk.
– Ebben a modellben szinte kódolva van az ellentét a tárcák és a bizottság között – gondoltuk mi magunk is a tervek napvilágra kerülésekor. Igazunk lett?
– Természetesen nem mindig zökkenőmentes az együttműködésünk a minisztériumokkal, de nem is ez volt a cél. Minden ügyben együtt dolgozunk az illetékes miniszterrel: van, amikor egyetértünk a javaslataikkal, és van, amikor alternatív javaslatot fogalmazunk meg. A tárcavezető ágazati, mi viszont összkormányzati szempontból kezeljük az ügyeket, ezért nem mindig jutunk ugyanarra a végkövetkeztetésre. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy ezáltal kitágul a kormány látótere a problémák megoldására.
– Vannak igazán csökönyös tárcavezetők, akikkel sehogy se lehet zöld ágra vergődni?
– Meg van egy igazán csökönyös, államreformért felelős kormánybiztos is... Szerintem az igazán fontos kérdésekben az a természetes, ha mindenki egészen a végső döntésig fenntartja az álláspontját, és megpróbálja annak helyességéről meggyőzni a döntéshozókat.
– Megtanultak a minisztériumok az „államreform-hivatal” fejével gondolkodni az elmúlt hónapokban? Látszik az előterjesztéseken, hogy az előterjesztők megpróbálnak kilépni az ágazati gondolkodás kereteiből?
– Egy tanulási folyamatban vagyunk. Nem annyira az előterjesztések, mint inkább az előkészítő folyamat változott. Már az egyeztetések elején előkerülnek azok a kérdések, amelyeket korábban csak a végén tettek föl, amikor érdemben már nem tudták befolyásolni a döntést.
Most jött el a vita ideje
– Az átalakítások egyik legnagyobb hibájának szokták tartani, hogy hiányzik mellőlük a társadalmi párbeszéd. És tényleg van egy olyan érzése az embernek, hogy titkos helyeken készülnek az anyagok, amelyekről kevés embernek lehet tudomása.
– Tavaly a legtöbb reformlépés a különböző közszolgáltatások alapvető paramétereinek változtatására irányult, elsősorban azért, hogy a fenntartható finanszírozást már rövid távon biztosítani lehessen. Ilyen volt például a közigazgatásban dolgozók létszámcsökkentése, a hivatalok összevonása. Ezek nem olyan kérdések, amelyekről hosszas társadalmi egyeztetés alapján lehetne döntést hozni. Most viszont más jellegű kérdések vannak napirenden: az egyes rendszerek működési módját akarjuk átalakítani, de már nem azzal az igénnyel, hogy megtakarítást érjünk el, hanem hogy növeljük a hatékonyságot. Ezekről a kérdésekről pedig nemcsak hogy lehet, de kell is szélesebb körben párbeszédet folytatni. Most jött el tehát igazán az egyeztetések, a szakmai viták ideje.
Nem gondolom azonban, hogy minden kérdésben a legszélesebb társadalmi konszenzusra kellene törekedni. A demokrácia jellemzője, hogy a kormányzás a kormánytöbbség felelőssége. Ez persze nem jelenti azt, hogy elzárkóznánk más javaslatoktól, jöjjön az akár az ellenzék oldaláról. Komolyan sajnálom, hogy eddig ilyenek nem kerültek elő, pedig biztos vagyok benne, hogy nem csak a kormány mellett dolgozó szakértők tudnak megvizsgálásra érdemes elgondolásokkal előállni.
– Akkor mit gondoljak a költségvetési hivatalról? Ezt eredetileg a Fidesz dobta be a köztudatba, költségvetési tanácsként, amire nemet mondott a kormányoldal. Miért nem lehetett felkarolni ezt a kezdeményezést?
– Ez többféle értelemben is jó példa. Jó példa arra, hogy ha az ellenzék előáll egy előremutató javaslattal, az befolyásolhatja a kormánydöntést.
De nézzük magát a javaslatot. A Fidesz-féle költségvetési tanács mind a kormány, mind a parlament hatáskörét korlátozta volna. Ez nem illeszthető bele a Magyarországon kialakult közjogi berendezkedésbe. A tanács nem rendelkezne ugyanis semmilyen politikai felhatalmazással és felelősséggel. Hasznosnak tekinthető ugyanakkor a javaslat azon eleme, hogy legyen egy olyan intézmény, amelyik – a kormánytól függetlenül – számba veszi minden költségvetési javaslat rövid és hosszú távú következményeit és azokat hiteles módon a nyilvánosság és a döntéshozók elé tárja. Meggátolná például, hogy választások előtt felelőtlen ígéretversenybe kezdjenek a pártok.
– A bizottság internetes oldalán mintha már el is döntötték volna, hogy mi legyen a szerepe a biztosítóknak az egészségügyben. Azt írják, hogy számukra a kiegészítő csomag jelenthet valódi kihívást, az eredményt hozó verseny területén. Eközben ezt a vitát nemhogy nem zárták le, de igazából el se kezdték még a kormánypártok.
– Ez a mondat arról szól, hogy az egymással versengő finanszírozó intézményeknek (amelyek nem biztosítók a szó praktikus, üzleti értelmében) garantálniuk kell a társadalombiztosítás keretében nyújtható ellátások teljességét. A verseny abban van, hogy ki tudja nagyobb hatékonyságra késztetni a szolgáltatókat a beteg érdekében. És persze abban, hogy ezt kiegészítve üzleti alapon is kínálnak különböző kiegészítő biztosításokat.
Elegendő a választás lehetőségét megadni
– Függetlenül attól, hogy melyik modell mellett dönt a kormány: lát esélyt arra, hogy 2008-tól elinduljon az új rendszer, ahogy azt az SZDSZ-ben képzelik?
– Attól függ, mit tekintünk elindulásnak. Arra látok esélyt, hogy ezen a tavaszon megszülessen a politikai döntés, és ősszel a parlament elé kerüljön a törvényjavaslat. Ez annak a lehetőségét teremtené meg 2008-ra, hogy a befektetők elkezdjék „megszervezni” magukat és nekilássanak az intézményépítésnek és a biztosítottak gyűjtésének. A rákövetkező évtől, tehát 2009-től állhat fel a rendszer, amelyben már ezek az intézmények bonyolítják a finanszírozást. Ennél gyorsabb menetrendet nem tudok elképzelni.
– Elképzelhető egy olyan modell, mint a nyugdíjrendszerben, hogy egymás mellett, egymást kiegészítve működnek az állami és a befektetői intézmények?
– Ennek megválaszolásához több fontos ügyben is döntést kell még hozni. Ha például a versengő intézmények modellje mellett döntünk, akkor kényszerítsünk-e mindenkit választásra, vagy csak a választás lehetőségét, de ne a kényszerét teremtsük meg? Szerintem elegendő a választás lehetőségét biztosítani. Aki úgy gondolja, hogy nem akar élni azzal a lehetőséggel, hogy egy új finanszírozó intézmény vásároljon számára szolgáltatást, maradhasson az OEP-nél. Persze ez azt is jelenti, hogy az OEP-ből valódi biztosítót, vagyis transzparensen szabályozott – tehát nem teljesen szabad –, piaci feltételek között működő intézményt kell kialakítani. Más vélemények szerint az lenne a célravezető, ha változatlanul egyetlen intézmény vásárolná meg a társadalombiztosítás keretében nyújtott szolgáltatásokat, és csak a kiegészítő biztosítások számára nyitnánk meg a piacot. Ebben az a furcsa, hogy nincs benne semmi új. Ma is működnek egészségpénztárak, mégsem történt alapvető fordulat. Miért nem? Mert ha a társadalombiztosítás keretében a gyógyítást mint egészet kívánjuk szolgáltatásként nyújtani – ami szerintem változatlanul így lenne helyes –, akkor nem igazán van hely olyan kiegészítő biztosításnak, amire komoly üzletet lehet alapítani. Ráadásul ha nincsenek versengő intézmények, akkor azokat a többleteket, amiket a kiegészítő biztosítások nyújtanak – például komfortos elhelyezés –, kisebb ráfordítással (legyen az pénz vagy idő) meg lehet szerezni a kapcsolatok vagy paraszolvencia révén, hiszen azokra csak akkor kell „áldozni”, amikor tényleg igénybe akarják venni őket – szemben a biztosítással.
Ezzel eljutottunk a magyar egészségügy egyik alapproblémájához: látszólag nagyon igazságos a rendszer, ugyanakkor a valóságban tele van nem transzparens, korrupciógyanús mechanizmusokkal. A változtatás fontos feltétele szerintem – a biztosítottak érdekeit védő Egészségbiztosítási Felügyelet megerősítése mellett –, hogy garantáljuk: anyagi lehetőségétől, iskolai végzettségétől, lakóhelyétől függetlenül mindenki hozzájut a finanszírozható mértékű és színvonalú ellátáshoz. Hogy mi ez az ellátási szint, azt a protokollokban kell rögzíteni. Aki pedig ennél többet vagy jobbat szeretne, az többletráfordítással hozzá tudjon jutni.
Hogyan jutnak pénzhez a biztosítók?
– Vagyis egy alapszintű ellátást minden piaci szereplőnek biztosítani kellene. Hogyan jut majd el a finanszírozó intézményekhez a forrás, azaz a járulék?
– Pontosítanék: mindenkinek gyógyítást kell nyújtani, az adott szakmai és pénzügyi körülmények között teljeset. Ami a pénz útját illeti, szerintem nem szabadna elvenni az APEH-től a járulékbeszedést, ez a leghatékonyabb megoldás. A beszedett járulékot, továbbá az állam által bizonyos társadalmi csoportoktól átvállalt, a költségvetésből finanszírozott járulékokat az Egészségbiztosítási Alapba kell helyezni. Ennek az alapnak pedig a mostaninál lényegesen önállóbbá kell válnia, ami viszont csak akkor tehető meg, ha nagyon pontosan meghatároztuk, hogy kinek milyen járulékfizetési kötelezettségei vannak – ideértve az államot is.
Ha ezzel megvagyunk, akkor kijelenthetjük, hogy egy olyan társadalombiztosítási pénzalap jött létre, amelynek egyensúlyban kell lennie. Annyi szolgáltatást lehet nyújtani, amennyi befizetés történt. Ezzel megelőzhető lenne, hogy politikai érdekekből (járulékcsökkentési, többletszolgáltatási ígéretek) veszélybe kerüljön az alap gazdálkodása. Az alap mellé természetesen kell egy működtető intézmény, amelynek a mai OEP-ből kellene kiválnia.
– Hogy tudja kontrollálni a többi intézmény az alap gazdálkodását?
– Ennek meg kell teremteni a feltételeit. Visszatérve: a pénz az alapból az adott biztosítóhoz bejelentkezett biztosítottak kockázattal súlyozott fejkvótája szerint megállapítva jut el az intézményekhez. Tehát nem az adott biztosítottra jutó, ténylegesen befizetett járulékot kapják meg, mert a társadalombiztosítás elvének (mindenki a lehetőségeihez mérten járuljon hozzá a közös alaphoz, és szükségletei szerint részesedjen belőle) érvényesülnie kell. A biztosítónak annyi fejkvótát kell kapnia, amennyi a nála összegyűlt népesség főbb kockázatait figyelembe véve fedezi az ellátás vállalható színvonalát. Mi az, ami nem történhet meg? Nem engedhető meg, hogy létrejöjjön a szegények és gazdagok biztosítója. Nem lehet tehát visszautasítani biztosítottat. Tovább megyek, a biztosított egészségi állapotáról sem lehet előre tájékozódni, mert az befolyásolhatná a jogviszony létrejöttét. Nem lehet bizonyos ügyfélszám alatt sem működtetni biztosítót, mivel kalkulálhatatlanná válnak a kockázatok. Bizonyos ellátásokat – a csecsemővédelmet, járványügyet, az életmentő beavatkozásokat – pedig továbbra is állampolgári jogon kell biztosítani. A ritka, de nagy értékű beavatkozásokat pedig közvetlenül az alap finanszírozná. A reform során minderre garanciát kell – és megfelelő szabályozással szerintem lehet is – adni.
– Előfordulhat az, hogy míg a Dunántúlon 4-5 biztosító is verseng a járulékfizetőkért, addig a fejletlenebb Észak-Magyarországon korlátozottabb lesz a kínálat? Más szóval, kell-e országos lefedettséget garantálniuk a piacra belépőknek?
– Aki hozzájuk bejelentkezik, azt előzetes szelekció nélkül kötelesek nyilvántartásba venni, bárhol is lakjék az illető. Garantálniuk kell azt is, hogy az egészségügyi igazgatás által meghatározott területen belül bárhol hozzájusson az ellátáshoz.
– 93 000 négyzetkilométerrel, 10 millió lakossal számolva optimálisan hány biztosító jelenhet meg a piacon?
– Hozzáértők szerint a magas kockázat miatt 100-150 ezernél kisebb ügyfélszámmal nem szabad elindulni, míg a népesség nagyjából 20 százalékánál (vagyis 2 millió lakosnál) nagyobb piaci részesedés az erőfölény miatt megint torzítja a versenyt. Ennek elkerüléséről is a szabályozókban kell gondoskodni.
