Az athéni olimpia a doppingbotrányok mellett azzal vonulhat be a sporttörténelembe, hogy itt szerepeltek a legjobban a kínai versenyzők: 32 aranyérmet nyerve a nemzetek rangsorában a második helyen végeztek.
A kínai sikerek nemcsak azért voltak meglepőek, mert aranyérmeik száma messze felülmúlta az elmúlt olimpiák teljesítményét, hanem azért is, mert olyan sportágakban is eredményes volt az ázsiai ország, amelyekben korábban fel sem merültek esélyesként a versenyzőik. Például ki gondolt volna arra, hogy a világbajnok szerb-montenegrói kosárlabdacsapatot az a válogatott veri meg 67–66-ra, s búcsúztatja az ötkarikás játékokról, amelyik Atlantában még 128–61-re kikapott Jugoszláviától? A kínaiak nemcsak kosárlabdában produkáltak hihetetlen eredményeket: ökölvívásban és teniszben is megszerezték első olimpiai érmeiket - a női teniszpáros győzelme pedig általános megdöbbenést okozott a szakemberek körében is.
Persze a hagyományos ázsiai sikersportágakban – asztaliteniszben, műugrásban, tollaslabdában – is szereztek idén aranyérmeket az ázsiai ország atlétái. Athénig egyébként 14 első helyezettet mutathatott fel Kína a műugrásban, most négy újabbat tettek hozzá a versenyzők a kollekcióhoz. Tollaslabdában három újabb siker született (az eddigi öt után), asztaliteniszben a meglévő tizenhármat egészítették ki három friss elsőséggel. Súlyemelésben öt aranyat termeltek az ázsiai „erősségek”, lövészetben pedig négyet gyűjtöttek be. Az olimpia első aranyérmét is kínai lövésznő szerezte, Du Li, de még nála is nagyobb meglepetést okozott Jia Zhanbo, aki szinte a semmiből került be a világ élvonalába és nyert kisöbű sportpuskalövészetben a férfiak között. Talán ennél is nagyobb meglepetést okozott, hogy az 1000 méteres kenu kettesben is kínai egység állt a dobogó tetején.
Mindez azt jelentette, hogy a kínaiak 2004-ben megszerezték századik olimpiai elsőségüket, ami komoly teljesítmény, hiszen a világ legnépesebb állama csak húsz éve, 1984 óta vesz részt az olimpiákon. Az áttörést 2000-ben, Sydneyben várták a pekingi sportpolitikusok, és már akkor is 28 aranyat gyűjtöttek be a versenyzők, ám ez akkoriban nem okozott hatalmas ovációt otthonukban, mert saját bevallásuk szerint akkor 50 aranyéremért érkeztek Ausztráliába. A kommunista párt hivatalos lapja ugyan köszönetet mondott a jó teljesítményért, de mindenki tudta: titkon többre számítottak az illetékesek is.
A jó olimpiai szereplés azért különösen fontos Kína számára, mert 2008-ban Pekingben rendezik a következő ötkarikás játékokat. A világ legnépesebb állama óriási beruházásokkal készül az eseményre, és ha már ennyi pénzt invesztálnak, nyilvánvalóan eredményes sportolókat várnak a „hazai” létesítményekbe.
Kína sikerei olyannyira látványosak, hogy immár a fő ázsiai vetélytárs, India illetékesei is megszólaltak. Ebből is látszik, hogy sport és presztízs, sport és politika milyen szorosan kötődik egymáshoz. Az egyik leghíresebb indiai sportoló, Milkha Singh ugyanis úgy nyilatkozott, hogy át kell venni a kínaiak módszereit, és az indiai versenyzőket, illetve edzőket is rendszeres tréningezésre kell kényszeríteni, fegyelmezettségre kell szorítani őket és be kell vezetni az eredménytől függő díjazást a szakvezetők esetében. Mindez például azt jelenti, hogy nem elégséges az olimpia előtti pár hetes edzőtábor, évek, évtizedek szívós munkájára van szükség a felkészüléshez. Különös jelentősége van az indiaiak szerint annak, hogy Kínában az utánpótlás-nevelés nagyon fejlett, már fiatal korukban kiválasztják a rátermett – legalábbis annak tűnő – gyerekeket, és a számukra leginkább alkalmas sportágra nevelik őket. Kínában az asztaliteniszre kiválasztott gyerekeket például külön táborokban nevelték. Ennek oka az volt, hogy a balkezes játékra szoktatták át őket, merthogy az szokatlan és meglepő az ellenfeleiknek, s ily módon sikeresebbek lehetnek. Mindez embertelennek tűnik európai szemmel, de a pingpongversenyek tanúsága szerint nem eredménytelen stratégia. Ezek alapján pedig aligha kétséges, hogy hazai olimpiájuk előtt mindent megtesznek az Ausztráliában remélt 50 aranyéremért.
Szegő Miklós Iván