Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A külföldi cégek beszállítói nem folytatnak intenzív k+f tevékenységet – véli Farkas Péter, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének (VKI) főmunkatársa. A beszállítók ráadásul általában nem kapnak komolyabb technológiai támogatást megrendelőiktől, s jövedelemszintjük sem tesz lehetővé technikai megújulást. A kutató elemzései szerint a vállalati és a kutatási szféra között minimális a kapcsolat: 2000-ben a kutatási-fejlesztési intézetek és a felsőoktatási kutatóhelyek bevételeinek kevesebb mint tizede származott vállalati megrendelésekből, ezek egy része egyszerű mérési szolgáltatást finanszírozott. A kilencvenes évek második felétől a külföldi leányvállalatok k+f tevékenysége némileg fejlődött (például informatikai kutatóhelyek létesítése). Az ezredfordulóra a korábbi 15-ről 20 százalék fölé emelkedett a hazai beszállítás aránya a külföldi tulajdonú cégeknél.
A beruházásokat különböző szempontok szerint vizsgálva Farkas a legkisebb kisugárzó hatást az egyébként önmagukban gyakran magas műszaki színvonalat képviselő zöldmezős beruházások esetén tapasztalta. Ennek fő oka, hogy e cégek importhányada rendkívül magas. Az exportra termelő leányvállalatok jórészt munkaigényes, de kevés hozzáadott értéket tartalmazó tevékenységgel gyártanak alkatrészt, részegységet vagy készterméket.
Egy név nélkül nyilatkozó MNB-elemző szerint történt egyfajta elmozdulás a munkaintenzív termékek gyártása felől a tőkeintenzív termékek irányába; s lassan oldódik a megtelepedett külföldi tőke elszigeteltsége. A magyarországi beszállítások jelentős részét azonban még mindig az idetelepült, külföldi részvételű vállalatok már meglévő, szintén külföldi érdekeltségű cégkapcsolatai adják, míg a magyar tulajdonú beszállítás aránya csak kismértékben növekedett az előző 5-6 évben – mondta lapunknak Sass Magdolna, az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa. Kutatásai szerint Magyarországon kevés a közepes méretű cég, amelyek képesek lennének az elszigeteltség, az úgynevezett enklávé jelleg oldására. Emiatt a magyar tulajdonú vállalatok sok esetben az itt működő multik első vagy másodvonalbeli beszállítóit látják el.
Sass a lassú változás mögött két ellentétes előjelű folyamatot különböztet meg legfrissebb elemzésében: a hagyományosan több hazai beszállítót foglalkoztató, privatizált vállalatok esetében ugyan jóval magasabb, átlagosan 60-70 százalék közötti a hazai inputok részesedése az összesből, ez azonban időben enyhe csökkenést mutat 1998 és 2004 között. A helyi beszállítókra kisebb mértékben támaszkodó, a hazai beszállítói hálózatot lassan kiépítő, zöldmezős beruházások esetében átlagosan csak 20-30 százalék közötti a hazai inputok részesedése az összesből, bár a vizsgált időszakban lassú növekedés volt tapasztalható.
A változtatásban korlátos a gazdaságpolitika mozgástere – véli Farkas. A „rásegítések” között a legfontosabb a hazai tudásközpontok olyan fejlesztése, hogy azok termékeire a nemzetközi vállalatoknak is szüksége legyen. Emellett azt is elő kellene segíteni, hogy a magyar szellemi termékek felhasználásával teremtett jövedelemből részesedjen a hazai gazdaság és ne egyszeri díj ellenében értékesítse a fejlesztő.
További segítség szükséges a beszállítási-alvállalkozási lehetőségek bővítéséhez is: javítani kellene a magyar vállalkozások likviditását és technológiai színvonalát. Az eddig kevés figyelmet kapott magyar nagyvállalatokra is figyelmet kellene fordítania a gazdaságpolitikának.
Sass szerint a lehetőségeket leszűkíti a magyar vállalati háttér gyengesége. Tapasztalatai szerint célszerű a külföldi cégeket közvetlenül is bevonni a fejlesztési programok kialakításába és működtetésébe, illetve a rendelkezésre álló szűkös erőforrásokat kevesebb, de ígéretesebb vállalatokra koncentrálni.
