Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Vagy túlértékelik a súlyát vagy nem megfelelően tálalják - ez jellemzi a mai magyar közélet viszonyát a politikai kutatásokhoz. A választások közeledtével felértékelődnek a közvélemény-kutatási adatok és a figyelem középpontjába kerülnek az ezzel foglalkozó szakemberek is. Van, aki hisz az adatoknak, van, aki nem bízik a felmérést végző cégben, de mindenképpen forró téma a közvélemény mérése. Eltérő magyarázatok születnek módszertani kérdésekre és az eltérő érdekek mentén különbözőképpen interpretálják az eredményeket.
Van-e konszenzus, artikulálódhat-e valamilyen közös álláspont a politikusok, a média és a kutatók között? Ismerve a téma sokrétűségét és az adatok felhasználásának módjait - attól tartok, hogy nem. Módszertani szempontból kétségtelen, hogy egyre nehezebb „befogni” a választók vagy a választásra jogosultak véleményét. Növekszik a döntésüket az utolsó pillanatban meghozók, a szavazási hajlandóságukat előre biztosan nem ismerők, egyszóval a bizonytalanok száma. A kutatóknak nem elég a statisztikai hibák komplexitásával megbirkózni, előrejelzéseik során még ezt a faktort is figyelembe kell venni. Mindezt tovább bonyolítják a rejtőzködő vélemények, amelyeket általában szélsőséges és kis pártok szavazóinak jellemző magatartásaként írnak le. Ennek alapján valószínűsítik a MIÉP közvélemény-kutatásokból kikövetkeztethető eredményeinél erősebb támogatottságát. Az, hogy ez mennyire igaz a Munkáspártra, ugyanolyan hipotetikus kérdés marad, mint az előző. Módszertani kísérletek, empirikus vizsgálatok sora próbálta feltárni a választói magatartásnak ezt a típusát, egyelőre kevés kézzelfogható eredménnyel.
A politikusok ambivalens hozzáállást tanúsítanak a mérési adatokhoz. Bár a vizsgálatokat ők maguk rendelik meg, a tömegmédiában előszeretettel hangoztatják kívülállásukat - ha az eredmény számukra nem kifejezetten kedvező. Ugyanakkor alig van a modern politikai mezőnyben olyan szereplő, aki igazán elvetné a közvélemény (folyamatos és szisztematikus) mérésének fontosságát. Ismerik a mechanizmust: a szociológiából átvett vonatszerelvény-hatás a vélt győztesek szerepét erősíti fel - akár még olyan eszközökkel is, amikor a szakma által kevésbé ismert vagy elfogadott kutatócégekre hivatkoznak. Ékes példa ez a kutatások manipulatív eszközként való felhasználására.
A közvélemény egy másik irányítási csatornája a médiában való megjelenés és annak módja. Az éppen aktuálisan publikált mérési eredmények címoldalon való szerepeltetése, a gyors és könnyű áttekinthetőséget szolgáló grafikonok erőteljesen tematizálják egy szűk réteg közbeszédét, de igazán nagy hatásuk a referenciaszemélyeknek vagy -csoportoknak van, illetve a kisközösségek, családok mindennapi kommunikációja játszik kitüntetett szerepet.
Szarkasztikus vélemények szerint a közvélemény-kutatások a valódi újságírást pótolják. Ahol a kommentárnak, az újságíró véleményének, az elemzésnek kellene állnia, ott ezt sokszor közvélemény-kutatási adatokkal pótolják. Azt gondolom, hogy valóban ésszerűtlen ellenőrizetlen és túlburjánzó információkkal traktálni a kedves médiafogyasztót. Azonban ha valaki kutatásra adja a fejét, tessék azt szakszerűen lebonyolítani és körültekintően publikálni.
Még valami: nem megalapozott az a gyanú, hogy egyes közvélemény-kutató intézetek egyik vagy másik párt javára szolgálnak. Az inszinuálóknak tudniuk kell, hogy ezen cégek forgalmának mintegy 5-10 százaléka származik direkt politikai vizsgálatokból (és ez az arány csupán a választási és azt megelőző évre igaz!). A módszerek a szakmában ismertek, elfogadottak és ellenőrzöttek. Egyes kutatók vagy intézetvezetők kimutathatják szimpátiájukat politikai irányzatok iránt, de ezzel nem tűnnek ki abból a környezetből, amelyben dolgoznak. Ez alapvetően nem befolyásolja az adatok megbízhatóságát és érvényességét. A választási előrejelzések közötti eltérések okait máshol kell keresnünk.
Kozák Ákos,
a GfK Piackutató Intézet igazgatója
