Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Magyarországon a rendszerváltás óta az inflációnak csak mintegy fele vezethető le közgazdaságilag is racionális érvekkel. Ilyenek például a gazdasági transzformációval összefüggő intézkedések, illetve - nyitott gazdaság lévén - a külpiaci hatások. A másik fele tisztán az inflációs várakozásokkal függ össze. Indokolt tehát közelebbről is megvizsgálni, mi az oka az inflációs pszichózis kialakulásának, s mi is annak természete. Az antiinflációs gazdaságpolitikának ugyanis csak ez utóbbi tekintetében van mozgástere, hiszen sem a piacgazdaságra való átállás, sem az Európai Unióhoz való felzárkózás többletkiadásai nem spórolhatók meg. Ugyancsak nincs befolyásunk a külpiaci árak alakulására sem.
Az elmúlt egy évtized alatt bekövetkezett jelentős árszínvonal-emelkedés közvetlen oka a reálgazdaságban megvalósult mélyreható strukturális változásokban és a várakozásokat előidéző determinációknak az elsődleges költségtényezőkre (a bérekre, a kamatokra, az árfolyamra, és az energiaárakra) irányuló várakozások (részben indexációs rendszerek közvetítésével történő) beteljesülésében keresendő.
Elvileg ugyanis semmilyen kormányzati intézkedés (pl. adóemelés, támogatásmegvonás, jelentős forintleértékelés vagy az államháztartási reform keretében a korábban ingyenes szolgáltatások „árasítása" és így tovább) nem jár szükségképpen az árszínvonal emelkedésével, ha az adott körben jelentkező kiadási többleteket a jövedelmek növekedése nem fedezi. Ebben az esetben nem az árszint nő, hanem csak az árarányok rendeződnek át. A gyakorlatban azonban a piacgazdaságra való átállással kapcsolatban felmerülő költségek, illetve ezzel összefüggésben álló hatalmas jövedelemátrendeződési folyamat súlyos konfliktusai - szociális robbanás nélkül - láthatóan csak az inflációs folyamatban voltak eliminálhatók.
Mit nevezünk inflációs várakozásoknak?
Ha a gazdaság szereplői (államháztartás, gazdasági vállalkozások, lakosság) arra számítanak, hogy az árszínvonal a közgazdaságilag (racionálisan) indokolhatónál is gyorsabban fog emelkedni.
Milyen tényezők befolyásolják az inflációs várakozásokat Magyarországon?
1. Szubjektív tényező, mint a kormány, illetve a jegybank és a piaci szereplők (elsősorban a gazdasági vállalkozások) közötti bizalmi viszony. Ha a gazdaságpolitika kiszámítható és szavahihető, akkor a piaci szereplők ezt akceptálják. Ilyenkor az árszínvonal növekedése elméletileg csak a közgazdaságilag is számszerűsíthető tényezőkre (okokra) vezethető vissza. Ha azonban a bizalom megrendül, a piaci szereplők magatartása is irracionálissá válik, minthogy az áremelkedés mögött nem valós költségnövekedések, hanem pszichológiai tényezők (pl. a félelem) játsszák a döntő szerepet. Ez utóbbiakban a média jelentős szerepet tölthet be.
2. Az inflációs pszichózis a lakosságra is hatást gyakorol. A lakosság érthetően és szükségképpen szubjektív, hiszen a - tapasztalatok szerint - az őt érintő kedvező változásokat nem, a kedvezőtleneket pedig felerősítve érzi. (Erre számtalan példát lehetne felsorolni.) Ez utóbbiaknak a megalapozatlan bérköveteléseknél van inflációs hatása.
3. „Objektív tényező", minthogy - a tapasztalatok szerint - vannak olyan, a fogyasztás szempontjából rugalmatlan termékek és szolgáltatások, amelyek árainak kiugró emelkedése önmagában is hat az inflációs várakozásokra. Ilyenek elsősorban az energia, infrastrukturális szolgáltatások, és részben egyes élelmiszerek. (Lásd a 3. számú táblázatot.)
Ezen belül egy nyitott gazdaságban - mint a magyar - az inflációs várakozásokat külső és belső tényezők egyaránt fűthetik vagy hűthetik. Külső tényezők között elsősorban az energia- és a mezőgazdasági árak - nemegyszer nagy amplitúdót leíró - változásai említhetők. Ezek ugyan a piaci szereplők előtt is ismert adottságok, mégis hatást gyakorolnak az inflációs várakozásokra.
A belső tényezők között kell említeni (a 90-es évek végéig) a piacgazdaságra való átállással összefüggő intézkedéseket (például a támogatásmegvonásokat, az elmaradt infrastruktúra fejlesztése miatt szükséges nagyarányú áremelkedéseket), és mostantól kezdve az EU-hoz való csatlakozás, illetve felzárkózás többletkiadásaival (pl. környezetvédelem, árarány-átrendeződéssel) kapcsolatos inflációs hatásokat.
Szerencsétlen esetben az 1-2. pontokban említett tényezők részben vagy egészben egybe is eshetnek.
Most vizsgáljuk meg az egyes tényezőket abból a szempontból, hogyan befolyásolták az inflációs várakozásokat, mi is történt az elmúlt évtized alatt.
Ad 1. Nézzük meg, hogy az egyes ciklusokban a piaci szereplőknek a kormányhoz fűződő bizalmi státusát, magatartását évente és ciklusonként milyen inflációs ígéretek befolyásolták.
A táblázat kizárólag az inflációs várakozások elemzése szempontjából készült, ezért a piaci szereplők gondolkodásából indul ki. Eszerint a ciklus elején adott az árszint növekedési üteme. Ezt követően a kormány (és legtöbbször a jegybank is) a piac szereplői felé évente ígéretet tesz egy bizonyos mértékű ütemváltozásra, rendszerint csökkenésre. A piac szereplői így gondolkodnak: ha a kormány minden évben (az előző évhez képest) ígért inflációcsökkentése megvalósult volna, akkor egy-egy ciklus végén már egy sokkal alacsonyabb inflációs közegben élünk. Például a második ciklus végén már szinte árstabilitásnak kellett volna érvényesülnie. Ezért a gazdaság szereplői ármagatartását nem a kormány inflációs ígéretei, hanem sokkal inkább a valós piaci várakozások (és persze a versenyhelyzet) befolyásolják. A csalódottság pedig a kormánnyal szemben szükségképpen bizalmatlanná teszi a piaci szereplőket, s ezért, ha tehetik, élnek az anticipációs - tehát a még be sem következett költségnövekedések ellentételezését szolgáló, előrehozott - áremelés lehetőségével. A félelem ugyanis nagy úr. „Ha lemaradok az áremelési versenyben, kíméletlenül kiszorulok a piacról." Ha a kormány inflációs ígéretei rendre nem teljesülnek, akkor a piacon más tényezők kezdik „szabályozni" az áralakulás működési mechanizmusát. Itt jegyzem meg, hogy több száz százalékos inflációnak nincs közgazdaságilag racionálisan magyarázható oka.
Az inflációs várakozások szempontjából különösen veszélyes a helyzet, ha a be nem tartott ígéretek és egy jelentősebb energiaár-emelés egybeesik. Az energiaár-emelés ugyanis a piaci szereplők között - egy pillanatra - felfüggeszti a versenyt, s a szállítók ezen a címen bejelentett áremeléseit elfogadják. (Ez történt az idén Nyugat-Európában, ahol kizárólag az energia világpiaci árának drasztikus emelkedése miatt mintegy megduplázódott az infláció.) Ilyenkor egyfelől az indokolt költségnövekedéseknél nagyobb áremelések is megvalósulhatnak, másfelől olyan piaci szereplők is - átmenetileg - talpon maradhatnak, akiknek egyébként a versenyben már „el kellett volna bukniuk". Ők szinte várják az energiaár-emelést, amely számukra rövid távú túlélést biztosít, s ezáltal ellene hat az egészséges strukturális változásoknak. (Ugyanakkor kétségtelen, hogy az energiaár-emelés takarékosságra ösztönöz, csökkenti az importfüggőséget.)
A kormány szavahihetősége és a tényleges inflációcsökkenés között van összefüggés. Ezt mutatja az alábbi összefoglaló táblázat is.
A táblázatokból látható, hogy kapcsolat van az infláció mérséklődése és az ígért csökkenés teljesítése között. (Természetesen az áralakulást még sok más esemény befolyásolja, nem is állítok a két tényező között lineáris összefüggést.) De az bizonyos, hogy hamis volt a korábbi pénzügyi kormányzat (PM és a jegybank) érvelése, miszerint egy adott gazdaságpolitikai programhoz (nemzetközileg is elfogadott világpiaci prognózisokhoz) rendelt inflációs adatnál jóval kisebb inflációs előrejelzés mérsékli az inflációs várakozásokat. Éppen ellenkezőleg, a rendre becsapott piaci szereplőkben növekszik a bizalmatlanság és ezáltal a pszichológiai indítékú áremelésre való készség. Az inflációs pszichózis - eltekintve egy külpiaci ársokktól - mi másból táplálkozik, ha nem az elvesztett bizalomból, az utóbbiak pedig a be nem tartott ígéretekből.
Az első ciklusban az inflációs várakozásokban a piacgazdaságra való átállás drámai intézkedései játszották a fő szerepet. Ezt erősítette az 1990. évi Öböl-válság átmeneti hatása. Fékezőleg hatott azonban, hogy a kormány inflációs előirányzatai - egy évet leszámítva - rendre teljesültek. Nem lett háromjegyű az infláció, mint azt oly sokan jósolták, sőt a növekedési ütem 35 százalékról 20% alá esett. Szavahihetőségének fenntartása, ezekben az években nagyban hozzájárult, ahhoz, hogy Magyarországon nem „szabadult el az inflációs pokol".
A második ciklusban már rendkívül stabil világgazdasági körülmények között folytatódott a piacgazdaságra való átállás. Ugyanakkor a pénzügyi egyensúlyra törekvő gazdaságpolitika az infláció mesterséges gyorsításának eszközéhez nyúlt, melyet a kormány és a jegybank inflációs előirányzatainak teljesülését segítő szavahihetőség feladása mellett hajtott végre. A kettő nyilván szervesen összefüggött, ezért soha nem látott mértékben erősödött az inflációs pszichózis, amely ellene hatott az árszint kedvezőbb alakulásának. Ekkor azonban ez nem is volt cél.
A harmadik ciklusban az inflációs várakozásokat elsősorban a kőolaj és a mezőgazdasági termékek hektikus árváltozásai először (1998-ban és 1999 első felében) hűtötték, majd (1999 második felétől, feltehetően 2001-ben a fűtési szezon végéig) fűtötték, illetve fűtik. (Bár az utóbbi hetekben kedvező változások kibontakozásának vagyunk tanúi.) Az eddig eltelt időszakban (1999-2000 években) a kormány inflációs ígérete teljesülésének megítélése csak mélyebb elemzés (például a külpiaci hatások kvantifikálása) segítségével lehetségesek. A táblázatból azonban látható, hogy e harmadik ciklus - az eddig eltelt időszakban - sokkal sikeresebb volt, mint a megelőző.
Itt jegyzem meg, hogy a középtávú kormányprogramok is rendre sokkal kisebb árszintet ígértek az egyes ciklusok végén, mint amennyi végül is megvalósult.
A tárgyilagos elemzés azonban nem tekinthet el attól, hogy a kormány számára vannak bizonyos „mentő körülmények", melyek ugyan a piaci szereplőket - az inflációs várakozások szempontjából - „hidegen hagyják", de a mélyebb közgazdasági kutatás számára segítséget nyújtanak. Hiszen még egy oly gondosan összeállított gazdaságpolitikai programhoz rendelt inflációs ráta teljesülését is rendre keresztülhúzzák azok a később világossá váló és elkerülhetetlen intézkedések, amelyeket rendszerint vagy a váratlanul megváltozott külpiaci árakhoz való igazodás, vagy a megbomlott pénzügyi egyensúly helyreállítása kényszeríti ki. E „mentő körülményeket" figyelembe véve az 1. sz. táblázat az alábbiak szerint módosul.
A fenti táblázat alapján a 2. számú táblázat pedig az alábbi képet mutatja:
A „mentő" körülményeket figyelembe véve látható, hogy a főbb tendenciák, következtetések nem változtak. Egyértelmű, hogy a szavahihetőséggel összefüggő inflációs várakozások szempontjából a legsikeresebb az első ciklus volt, a legsikertelenebb a második.
Ad 2 Az elmúlt évtized alatt az inflációs várakozások szempontjából nagy horderejű és kitüntetett szerepet betöltő termékek és szolgáltatások árszínvonala az alábbiak szerint alakult:
Összefoglalva: Magyarországon az elmúlt évtizedben az infláció oka a piacgazdaságra való átállás, s a közelmúlttól már az Európai Unióhoz való felzárkózás többletkiadásaival összefüggő strukturális változások, illetve az ezeknek a jövedelmekben történő ellentételezésére irányuló törekvésekkel áll összefüggésben. A gazdasági transzformáció tehát önmagában is növeli az inflációs pszichózist, melyet a kormány és a jegybank teljesítetlen inflációs ígéretei tovább fűtenek. Az inflációs várakozások nem kívánt erősödéséhez - mint a mostani novemberi inflációs adat sajtókommentálása bizonyítja - a média is hozzájárul.
Budapest, 2000. december 13.
Dr. Cinkotai János
A Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadója
