Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A nemzetközi devizapiacokon sem könnyű mostanában kiigazodni, a volatilitás itt is rekordmagasságokba emelkedett. Csak ha az elmúlt egy hétre tekintünk vissza, egy hete hétfőn az euró/dollár 1,42-on volt, ahonnan felment egészen 1,4860-ra, majd visszacsúszott 1,44-ra. A dollár/jen pályája ugyanebben a periódusban 108-on kezdődött, ahonnan előbb 104,8-re esett, majd visszaemelkedett 107-re. Az euró/dollár esetében az opciós jegyzésekből számolt egy hónapos implikált volatilitás az elmúlt egy hónapban 10-ről 14 százalékra ugrott, utoljára 2000-ben volt példa ilyen magas szintre. A dollár/jen még látványosabb, itt egy hónap alatt megduplázódott, 8-ról 16 százalékra ugrott az implikált volatilitás. A dollár/jen opciós piaca egyébként nagyon szépen követi a globális bankközi pénzpiacok, illetve általában a kockázati étvágy hullámzásait, azaz tavaly szeptemberben és idén március-áprilisban is hirtelen megugrottak a volatilitásjegyzések. Azaz ha első ránézésre, a szintek alapján még relatíve nyugodtnak is tűnhetnek a devizapiacok, valójában itt is rendkívüli események játszódnak le.
Abban konszenzus látszik kialakulni a piaci szereplők között, hogy az amerikai pénzügyi stabilizációs program ugyan kedvező hatással lehet a pénzügyi szektorra és az amerikai gazdaságra, de a dollár árfolyamára kevésbé. Az optimista forgatókönyv szerint az amerikai állam a likviditás hiánya miatt alulértékelt jelzálogkötvényeket vásárol, s így az adófizetőket terhelő költségről nem beszélhetünk, sőt, tisztes profit várható a befektetéseken. (Bill Gross, a világ egyik legnagyobb kötvényalap-kezelője, a Pimco alapítója szerint éves átlagban 11-13 százalékos megtérülésre számíthat az állam. Gross egyébként pár hónapja jelzálogpapírokkal töltötte fel portfólióját, és a Fannie/Freddie duó államosításán már 1,7 milliárd dollárt keresett.) A 700 milliárd dolláros csomag tehát "csak" pótlólagos finanszírozási igényt jelent majd, hiszen a program fedezetét az államkötvény-kibocsátás emelése adja. Nettó értelemben az államadósság alig változik, hiszen az állam pénzügyi eszközöket vásárol. De még ebben az esetben is igaz, hogy az amerikai állam elsősorban belföldi szereplőktől vásárol jelzálogkötvényt, viszont a plusz állampapírt elsősorban külföldi befektetők tudják felszívni. S ahhoz, hogy ezt megtegyék, lehet, hogy gyengébb dollárra van szükség.
De mi van akkor, ha kiderül: az állam nem olcsón, hanem kifejezetten drágán vásárol? Egyrészt nem tudjuk, milyen mechanizmus révén alakul ki az ár, s nem lenne meglepő, ha a pénzügyi szektor okosabbnak bizonyulna ebben a kérdésben, mint a bürokrácia. Másrészt arra sincs semmi garancia, hogy a fundamentumok nem romlanak tovább, abszolút benne van a pakliban, hogy a kötvényárakban megtestesülő csődvárakozások alulbecslik a tényleges nemfizetések mértékét, ezáltal végül valós költsége is lesz a mentő csomagnak. Ebben a forgatókönyvben viszont akkor már benne van az államadósság akár számottevő növekedése is, ami viszont emeli egy esetleges hitelminősítői lefokozás, illetve a magyar gyakorlatból oly jól ismert elinflálás kockázatát, s ezek egyértelműen nem használnak a dollárnak.
A hét közepén aztán ezen aggodalmak ellenére mégis erősödni kezdett a dollár. Kiderült ugyanis, hogy ezekkel a dilemmákkal nem feltétlenül csak az amerikai hatóságoknak kell megküzdeniük, az amúgy se túl jó állapotban lévő bankrendszer ugyanis elkezdett Európában is csúszni a szakadék felé. Az elmúlt három napban praktikusan államosították Európa egyik legnagyobb bankját, a belga-holland Fortist, formálisan is ez történt a brit jelzáloghitelező Bradford and Bingleyvel, és 35 milliárd euró hitelkeretet kapott a Hypo Real Estate, Németország vezető privát jelzálogbankja, aminek 40 százalékát az állam biztosítja. Habár régiós szintű, összehangolt akciónak egyelőre nem sok nyoma van, a jelek szerint az adófizető Európában sem ússza meg olcsón ezt az epizódot.
