Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az egyre drámaibbá váló amerikai helyzet húzza magával lefelé a dollárt. Az euró/dollár keresztárfolyam az elmúlt hetet még 1,5350-en kezdte, majd a hét végére egészen 1,5930-ig emelkedett, mielőtt hétfőn valamennyire lehiggadtak a kedélyek és az árfolyam visszaesett 1,5770-re. Természetesen az 1,59 fölötti szint új történelmi csúcs. Az év elejéhez képest az euró már 8 százalékot erősödött az amerikai deviza ellenében. Érdekes következmény, hogy piaci árfolyamon számolva így az eurózóna gazdasága már nagyobb méretű, mint az amerikai. A dollár/jen egy hete még 102,7-en volt, majd ijesztő gyorsasággal zuhant 95,8-ig, s hétfőn enyhén visszakorrigált 96,9-re. A jen 1995 augusztusa óta nem volt ilyen erős, idén eddig 13 százalékkal értékelődött fel a dollárral szemben.
A dollár értékvesztésének nagyobb része természetesen a várt relatív kamatkülönbségekből fakad. Az amerikai ingatlan- és bankszektor egyre súlyosabbá váló problémái miatt az Egyesült Államok gazdasági növekedési kilátásai folyamatosan romlanak. A legutóbbi, februári foglalkoztatási adatokból kiderült, hogy a magánszektorban már három hónapja csökken a munkahelyek száma. Ennek láttán az eddig kételkedők is kezdik beadni a derekukat: a Wall Street
Journal friss felmérése szerint a piaci elemzők háromnegyede szerint a gazdaság jelenleg recesszióban van, s az is világosnak tűnik, hogy amíg a tőkepiaci helyzet nem stabilizálódik, addig a gazdaság nem is lesz képes talpra állni. A konszenzusos vélemény szerint mindez persze újabb kamatcsökkentéseket tesz szükségessé: a piac a mai Fed-üléstől újabb 100 bázispontos vágást vár (2 százalékra), s a határidős árak alapján a kamatcsökkentési ciklus vége 1,5 százaléknál lesz.
Érdekesség, hogy nem mindenki számára egyértelmű a kamatcsökkentés logikája. Edmund Phelps Nobel-díjas makroközgazdász, akit általában Milton Friedmannel együtt a modern monetáris közgazdaságtan egyik atyjaként tisztelnek, és Willem Buiter, a Bank of England monetáris tanácsának volt tagja, jelenleg a London School of Economics professzora például egymástól függetlenül úgy gondolják, hogy itt egy természetes "egyensúlyi" folyamatról van szó: az amerikai gazdaság nem átmenetileg lassult le, hanem az ingatlan- és bankszektorbeli problémák miatt a hosszú távú fenntartható növekedési ütem lett alacsonyabb. Ezen pedig az alacsonyabb kamatok mit sem segítenek, sőt lehet, hogy csak inflációt gerjesztenek.
A JP Morgan nemrég megvizsgálta, hogy az elmúlt két év adatai alapján milyen várt kamatkülönbséghez milyen devizaárfolyam tartozik. Az eredményekből az derül ki, hogy a dollár gyengülését jól magyarázza a forward kamatspreadek alakulása. A piac jelenleg 1,5 százalékos Fed-kamatot vár egy év múlva, a várakozások szerint ugyanakkor az Európai Központi Bank ugyanezen idő alatt csak 75 bázisponttal vágja irányadó kamatát, 3,25 százalékra. Ehhez a kamatkombinációhoz a modell szerint 1,56-os euró/dollár jegyzés tartozik. A japán alapkamat a piac szerint egy év múlva is ott tart majd, ahol most, azaz fél százalékon, s ebből a modell alapján 100-as dollár/jen keresztárfolyam következik. Ezek pont azok a szintek, ahol múlt hét csütörtökön láthattuk a jegyzéseket.
Vagyis ha hiszünk a kamatkülönbségek magyarázó erejében, akkor az árak nagyjából pont ott vannak, ahol lenniük kell.
A különbség a pénteki eseményeknek tudható be, amikor teljesen érthető módon pánik lett úrrá a befektetőkön. A Bear Stearnst csak a Fed beavatkozása hozta vissza a klinikai halálból, melynek során a jegybank, az Egyesült Államokban szinte példátlan módon, 30 milliárd dollárnyi hitelkockázatot vállalt magára. Ami az 1998-as LTCM-krízisnél is komolyabbá teszi a dolgot, az az, hogy lehet tudni: a Bear Stearns nem egyedülálló eset, az amerikai bankszektor számos tagja hasonló problémákkal küzd. Most már biztos, hogy a nyolcvanas évek takarékszövetkezeti csődsorozata óta a legsúlyosabb válsággal kénytelenek szembenézni az amerikai gazdaságpolitikai döntéshozók. A befektetők között most már konszenzusos az a vélemény, hogy ebből a helyzetből a piac a saját erejéből nem lesz képes kikeveredni, további állami beavatkozásra lesz szükség.
Dollárkrízisről azonban mindezek ellenére még nem lehet beszélni. Jól látszik, hogy a dollár nem okozója, hanem követője az amerikai pénzügyi szektorban lejátszódó eseményeknek. Tény azonban az is, hogy minél gyengébb az amerikai deviza, annál inkább fenyeget egy hirtelen bizalomvesztés.
