A Budapesti Értéktőzsde ma – 40 parketten forgó részvényével – a térség legkisebb választékot nyújtó börzéje, ahol a négy blue chip adja a kapitalizáció és a forgalom több mint 90 százalékát. Míg a BÉT első évtizedét a részvényszám többé-kevésbé folyamatos emelkedése jellemezte – a csúcs 1999 végén volt 67 bevezetett részvénnyel –, az ezredforduló óta eltelt hét évben több mint háromszor annyian hagyták el a parkettet, mint ahányan érkeztek.
A magyar tőzsde fejlődése szorosan összefügg a magyar privatizáció történetével. A BÉT-re eddig 95 részvényt vezettek be, ebből 48 bevezetést az ÁVÜ vagy utódja, az ÁPV kezdeményezett (vagy a privatizáció módjából fakadt a bevezetési kötelezettség). Ahogy lezárult a privatizáció, úgy e forrás is elapadt, az utolsó privatizációs mohikánok az FHB és a Forrás papírjai voltak. (A még magmaradt állami mamutok – MVM Zrt., Szerencsejáték Zrt., Állami Autópálya Kezelő Zrt., esetleg MÁV és Magyar Posta – tőzsdére vitele inkább csak a tőkepiaci szereplők vágyálmaiban szerepel.)
A tőzsdei bevezetések ágazati megoszlása is féloldalas képet mutat, szemben például a 300 részvényt felvonultató lengyel parkettel. Egyetlen nagyobb iparág, az áramszolgáltató került egészben a tőzsdére (igaz, a hat cégből azóta négyet kivezetett tulajdonosa), a gyógyszeripar csak részben, a bankszektorban pedig – ahol éppen úgy a külföldi tulajdonosok dominálnak, mint a feldolgozóipar legtöbb ágazatában – jószerével csak a legnagyobb bankot sikerült a parkettre terelni. A kilencvenes évek közepén a Horn-kormányban legalább megvolt az elkötelezettség a tőzsdei privatizációk iránt, ennek köszönhető a forgalom zömét adó cégek, így az OTP mellett a Mol, a Richter, az Egis, a Matáv, a BorsodChem és a TVK bevezetése.
A tőzsdei út a legtöbb esetben – főként ha több lépcsőben valósult meg, mint a Molnál, a Richternél és főként az OTP-nél – lényegesen több állami bevételt is hozott, mint ha a céget „egy az egyben” adták volna el szakmai befektetőnek.
Az államon kívül a többi cégtulajdonos nem igazán jeleskedett. A külföldi befektetők értelemszerűen nem magyar leányukat vezették be, kivéve az 1998–2001 között élő úgynevezett tőzsdekényszer által kierőszakolt parkettre lépéseket. Sőt, éppen ez az a kör, ahol a legnagyobb a hajlandóság a tőzsdéről való kivonulásra. Így hagyta el a tőzsdét a Human, a Hajdútej, a Kékkúti, a Nitroil és a Prímagáz. (Tisztelet a kivételnek: a Servier még mindig tőzsdén tartja az Egist, az RWE pedig az Elműt és az Émászt.)
A magyar magántőke sem fedezte fel magának a BÉT-et. Az utóbbi hét évben a tizenkét új bevezetés közül csak hét volt feltörekvő magáncég, ebből is az egyik, a Graphisoft előbb jutott el a frankfurti, mint a pesti börzére. Az informatikai ágazat cégtulajdonosai számára láthatóan simábbnak tűnik a tőzsdei út, példa erre a régebbiek közül az Econet, az újak közül a Freesoft és a Bookline. Az Econet és a Bookline arra használja a tőzsdét, amire az való: tőkebevonásra. Előbbi mintegy 3, utóbbi idén májusban mintegy 1,5 milliárd forintnyi friss tőkét szerzett ilyen módon tervei megvalósításához. (A szerző a Bookline Nyrt. igazgatóságának tagja és 5 százalékot meghaladó tulajdonosa.)
A magántulajdonban lévő tőzsdei cégek ugyanakkor fokozottan ki vannak téve a kivonulás veszélyének, hiszen könnyebben cserélnek fő tulajdonost, mint a külföldi szakmai vagy intézményi kézben lévő társaságok. (Az Arago cégei közül így került ki a tőzsdéről a Pick, a Zalakerámia és az Eravis, majd maga az anyacég is távozott.) Akad példa arra is, hogy valaki számára a tőzsdei bevezetés csak a kistulajdonosok kiszorításának eszköze, ha ez megvalósul – mint a Bankár tette a Skoglunddal, amelybe beolvasztotta a sok kistulajdonossal rendelkező Sasad Rt.-t –, már viszi is a papírját a parkettről. Kár lenne tagadni, hogy az utóbbi években akadt példa kizárólag adózási okok által motivált bevezetésekre, ám ez a kiskapu a magánszemélyek árfolyamnyereségének adóztatásával tavaly szeptemberben bezárult.
Az igazi probléma, hogy hiába a kormányzat bevezetési támogatása – immár harmadik éve cégenként maximum 25 millió forint erejéig az igazolt bevezetési költségek felét megtéríti a GKM –, ha a transzparencia költségei – elsősorban a bérterhek miatt – jóval magasabbak. Megoldás lehetne a BÉT régóta hangoztatott javaslata, hogy a tőzsdére lépő cégek néhány évre kapjanak társaságiadó-kedvezményt. (Talán még az adóbevételek sem csökkennének, hiszen az új társaságoknak elemi érdekük lenne a minél nagyobb nyereségtömeg elérése…) Jó pár sikeres magáncég számára – ilyen a Wáberer’s, a Masped, az IKR vagy akár a kevesek által ismert, de eredményei alapján bőven tőzsdeérett KITE – a BÉT azért nem vonzó, mert a társaságot irányító karizmatikus vezető számára a kontrollképesség csökkenését jelenti, anélkül, hogy a másik oldalon a könnyebb forrásszerzés ezt ellensúlyozná.
Ha sikerülne a hazai magánbefektetői réteg részvényvásárlási kedvét növelni – például az ingatlan- és tőkepiaci jövedelmek adómentes átjárhatóságának biztosításával vagy a hosszú távú befektetési számla adókedvezményével –, bizonyosan nagyobb figyelem és főként sokkal több befektetni való tőke jutna a kisebb papírokra (ezek likviditását most sem az alapkezelők biztosítják).
Amit e téren a BÉT mint intézmény tehetett, azt az utóbbi években megpróbálta, még ha ez kevésnek is bizonyult. Most a kormányzaton a sor, hacsak nem akarja, hogy néhány év múlva az utolsó papír távozásával kiürüljön a pesti parkett. Az addig még megmaradó nagyobb hazai tőzsdei társaságok persze elérhetik az európai részvénypiacot, ám illúzió lenne azt hinni, hogy az 1–5 milliárdos kapitalizációjú, tőkeéhes hazai magáncégek számára az egységesülő európai tőkepiac jobb alternatívát kínálhat, mint a hazai pálya.
Korányi Tamás G.